Fesz van

Töprengés Bartus László könyve kapcsán

Néhány héttel ezelőtt jelent meg egy könyv a Hit Gyülekezetéről, mely port kavart a médiában, eljutott a széles közönséghez. Sokan kérdezték egymástól: olvastad? A könyv valóban megrázó, felkavaró, messze futó gondolatokat ébreszt az olvasóban. Megjelenése után már nem lesz ugyanaz a Hit Gyülekezete, annak vezetője, a gyülekezetből kiszakadtak és talán a „semleges” olvasó sem, hiszen itt nem egy egyházi szerveződés kritikája az érdekes. A tanulmány (dokumentum, segélykiáltás, gyónás stb.) túlmutat önmagán. A XX. század végi Magyarország egyik zavaros, beteges tünetéről olvashatunk. Óvakodnunk kell a leegyszerűsítéstől, szélsőséges megfogalmazásoktól. Itt drámáról van szó, sőt időnként „komédiáról”, mely tragédiába torkollik egyes esetekben. Kérdések sora vetődik fel bennem: ki írta, rendezte a „darabot”, a szereplők, beleértve a főszereplőket tudják-e mibe sodródtak?
Milyen következtetéseket vonhatunk le a magunk számára?

A Hit Gyülekezete valóban az emberi hit, elkötelezettség, szervezőképesség „csodája”. Egy imakörből közel húsz esztendő alatt hazánk egyik legintenzívebben fejlődő és legjelentősebb létszámú (kb. 40 000 tag) vallási közössége lett , az országot, sőt a határon túli magyar területeket is behálózó helyi gyülekezetekkel, intézményekkel, teológiával, sajtóval. Úgy tűnik, hogy a visszásságok, hibák, bűnök, szakadások sem állítják meg a közösség fejlődését, mert itt másról szól a történet.

Mi közünk nekünk, evangélikusoknak mindehhez? Szerintem elég sok. Kritikára és véleményem szerint önkritikára is szükségünk van.

Számtalan értékes, komoly evangélikus testvérünk hagyta ott egyházunkat és talált lelki otthonra a Hit Gyülekezetében (és máshol is). Miért?
Amikor a Hit Gyülekezete intenzíven növekedett, elérte a fiatalokat, művészeket, cigányokat, vállalkozókat, deviánsokat, testi vagy lelki betegeket, addig egyházunk létszáma csökkent, jó esetben stagnált. Miért?
Nem tisztem, hogy mint bölcs Salamon mindent megválaszoljak, csupán továbbgondolásra ajánlom a következőket:
Az új vallási közösségek sokszor rámutatnak a történelmi egyházak hiányosságaira, részben abból élnek. Mi az, ami hiánynak mutatkozik nálunk? Meggyőző lendület, bátor hitvallás, KILÉPÉS a világba az evangéliummal, megtalálni korunkkal, kultúránkkal a kapcsolópontokat, válaszolni evangéliummal az igazi kérdésekre, hiányokra, kihívásokra, családiasság, közösségi élmény, az egyén és a közösség együttes fontossága, stb...E helyett gyakran tapasztalni egyházunkban a bibliai, teológiai liberalizmust, a lelki belterjességet, a prédikációk sokszor laposak, erőtlenek, a mai ember számára érthetetlen kánaáni nyelvezetűek és még szomorúbb, hogy szkeptikusak is. Hiány mutatkozik a Szentlélek gyümölcseiben és ajándékaiban is. Ilyen hozzáállással az első keresztyének is vegetáltak volna. Hadd idézzek megfontolásra Dr. Békési Andor református teológiai professzor  A Szentlélekről szóló tanítás című tanulmányából (Theológiai tanulmányok Új folyam – 10. kötet Magyarországi Református Egyház Budapest 1980.): „Meggyőződésünk ugyanis, hogy a reformátorok – főként Kálvin – még jóval tovább mentek volna a Szentlélek személyének és munkájának megvilágításában, ha az ún. „rajongók” túlzásai ezt meg nem akadályozták volna. A reformátorokat egy idő után valósággal rémülettel töltötte el az egyre jobban elharapódzó gyakorlat, hogy egyesek a Szentírástól függetlenül igényelték a Szentlélek kijelentését és vezetését, a belső hang sugallatára, álmokra, víziókra alapozva tanításukat. Ez váratlan visszariadást, valóságos „kutatási stop”-ot váltott ki a Szentlélekre vonatkozó dolgokban. A Szentlélek helyett most már a rajongókkal foglalkoztak. Egyesek szerint a reformátorok valóságos „sokk állapot”-ba kerültek a reformáció szélsőbal szárnyán elhelyezkedők túlzásai miatt, úgy annyira, hogy a reformáció egyházai azóta is – mondják – egyfajta „rajongás-ellenes-komplexus”-ban szenvednek és ez akadályozza még ma is a több világosság elnyerését a dologban. Az akkori indokolt – vagy indokolatlan – félelemnek valóban olyan következményei lettek, amelyek egészen napjainkig elérnek. Mindjárt a reformáció nagy eseményeinek lezajlása után a megmerevedés tünetei jelentkeznek.”

Ezt a „hangot” ritkán használjuk, mert szorított helyzetben a hiány elismerése ronthat esélyeinken. Ezzel szemben véleményem az, hogy csak a becsületes, Isten előtti eszmélődés, megtérés és a Szentlélekben való megújulás segíthet. A rajongás mindig is kísérőjelensége volt Isten népének, de az egészséges evangéliumi vonal nem azért maradhatott meg, mert mindenre nemet mondtak elődeink. Az egyház elhatárolódott a tévelygéstől, de a hangsúly a pozitív programon volt, az IGEN egyértelmű kimondásán és megélésén. A teljes evangéliumra való igen kimondására gondolok. Gyülekezeteink tagjait nem a kifelé irányuló kritika tarthatja meg az egészséges hitben és az egyházban, hanem az élő Isten hirdetett és megélt evangéliuma, igéje, amely ma is teremtő erő. Gyülekezeteinkben nem csak arra van példa, hogy „többet” óhajtva elmennek a tagok más „érdekesebb”, élénkebb” közösségekbe, hanem több esetben vissza is térnek a „kirándulás” után, ill. a pünkösdista jellegű gyülekezetekben megtértek néhány hónap, vagy év után történelmi egyházat keresnek. Főleg olyan gyülekezetet, amelyben Isten ereje, szeretete hatja át az igehirdetést és a közösségi életet.

Visszatérve az önkritika után a Bartus könyvre és a Hit Gyülekezetére, meg kell állapítani, hogy a karizmatikus mozgalom egyértelmű értékeket is hordoz. Nem szabad egy kalap alá venni az egész mozgalmat, hiszen számtalan ága van a biblikus irányzatoktól a szélsőséges extatikus, vad, szinte pogány, démonikus elemeket is hordozó megjelenésig. A Hit Gyülekezete a fentebb említett pozitívumok mellett és ellenére alapvető hibákat, gyermek és később felnőttbetegségeket is hordozott. Az utóbbi években felerősödni látszanak a negatívumok. Melyek ezek?

  1. Egyszemélyű vezetés. A vezető erőteljes dominanciája. Meghatározóbb a személye a közösségben, mint Jézusnak. Katolikus ellenesség ellenére igazi „pápás” személyiség (tévedhetetlenség (. Egy idő után nem az ige határozza meg őt, hanem ő mondja meg mi az „ige”, akár a Szentírás összefüggő kijelentésével szemben is. Mindent és mindenkit kontroll alatt tart. Közte és a tagok között függőség alakul ki. Ő lesz az „igazi szülő” a testi szülőkkel szemben. Élet és halál, üdvösség és kárhozat „ura”.
  2. Kizárólagossági tudat. Mi vagyunk a legjobbak. Ez az összehasonlítás persze csak a karizmatikus jellegű gyülekezetekre értendő, mert a az ún. történelmi egyházak szóba se jöhetnek, mint hiteles közösségek, mert mind megromlott, „paráznává” lett, „démonizálódott”, tehát onnan „ki kell jönni”! (főleg a római katolikus egyházból)
  3. „ Nálunk van a „teljes” evangélium, ellentétben más felekezetekkel”. Itt a „teljes” evangélium legtöbbször a Szentírás tanításának perifériáján szereplő különleges, látványos karizmákat, csodákat jelenti. (nyelveken szólás, gyógyítás, stb.) Pedig ez az igazi tévedés, mert Pállal együtt valljuk, hogy nincs más csak a KERESZT EVANGÉLIUMA. Többszörös tanítási csavarról van szó, mert a keresztről szóló beszéd háttérbe szorul vagy el is tűnik, helyette hirdettetik a „Szentlélekben való öröm”, amely elsősorban, – főleg az utóbbi években – szélsőséges extáztisban nyilvánul meg. (rohangálás, fetrengés, elvágódás, kölönböző artikulálatlan hangok megszólaltatása, utóbbi időkben ugatás, nyerítés, vinnyogás és nevetés akár órákon át) A Szentlélek gyümölcsei elsorvadnak (Gal 5,22) a hangsúly a Szentlélek ajándékaira kerül, de sajnos az sem biblikusan, hanem pogány, sámánisztikus, több esetben démonikusnak ható formában. Az evangéliumi, krisztusi keresztyénség paródiája, megcsúfolása ez. El tudjuk-e képzelni Jézust ilyen viselkedéssel? El szoktak feledkezni arról az igazságról, hogy nem néhány különleges karizmáról olvashatunk a Bibliában, hanem legalább 25 féléről. (lásd melléklet/
  4. Az üdvösséghez, a Golgota keresztje mellett szükség van valami másra is: engedelmesség a vezetőnek, az előző egyház otthagyása, extázis, stb.
  5. Sikerorientált, anyagias, betegség- és szenvedésmentes kegyesség. Ezt nevezzük „dicsőség teológiának”, melynek semmi köze a „kereszt teológiájához” és Krisztus követéséhez. A Názáreti nem igen lenne elfogadott, népszerű személy a Hit Gyülekezetében egyszerűségével, szegénységével, az emberekért való szenvedésével.

Fontos megállapítani, hogy a Hit Gyülekezete nem azonos az ún. karizmatikus mozgalommal. Annak egyre inkább a perifériájára kerülő irányzata. Egyik lelki, szellemi háttere a koreai pünkösdista mozgalom, melyben szintén nagy hangsúly kerül az anyagiakra, kérések, vágyak „kierőltetésére”. A ún. siker mögött – többek között – egy egészen materialista „vallásosság” áll, megspékelve eufóriával, pszichikai droggal. Erre mindig volt és van vevő. (cirkuszt és kenyeret)
Az elmúlt hónapokban több százan – köztük vezetők – otthagyták a Hit Gyülekezetét. Megjelent egy olyan ember leleplező könyve, aki közvetlen munkatársa volt a vezető lelkésznek. Milyen jó lenne, ha öneszmélődésre, megtérésre indítanák a gyülekezetet ezek az események. Félek, hogy egyelőre nem így van. Ha nem ezt az utat választja Németh Sándor, akkor még rosszabb lesz a helyzet: fokozódik a kizárólagossági és mártírtudat, a személyi kultusz, az extázis és a többi. Szaporodnak a lelki narkósok, a sérültek, az infantilizált százak és ezrek. Uram, irgalmazz nekik és nekünk!

Lelkipásztor evangélikus lelkészi szakfolyóirat