Ki vagyok én?

„Amíg van kenyér, s a disznó kövér,
Mondd, kit érdekel, mondd, kit érdekel,
Ó, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?”
(Hobo)

Fontos kérdést feszegettek az idei országos lelkészkonferencia előadói, igehirdetői és résztvevői május 4-től 6-ig Balatonszárszón. Identitásunk iskolája: a gyülekezet címet adták a szervezők a háromnapos találkozónak. Változó, pluralista korunkban elengedhetetlen, hogy tudjuk, kik vagyunk, kiknek látnak minket, mi a lelkészi és gyülekezeti lét értelme, tartalma és célja. Némelyek identitásválságról beszélnek. Sokan sokféleképpen értelmezik manapság a lelkész, egyház, gyülekezet szerepét.

Vannak, akik a lelkészben a múlt érthetetlen jelmezes tanúját látják, vagy a múzeumőrt, mások menedzsernek, szertartásmesternek, „sztahanovista” hittanmunkásnak vélik. Egy kollégánk heti hatvannyolc hittanórát tart… A gyülekezetet, egyházat a történelem őskövületének vagy időnként felkeresendő hagyományőrző társaságnak gondolják.
Persze van bőven pozitív ellenpélda is, és erről is kell beszélni, hírt adni. Meg is tesszük gyakran médiafelületeinken.    Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy az emberek többsége – közöttük a magukat evangélikusnak vallók egy része – nem tartja élete elengedhetetlen részének a lelkésszel, gyülekezettel való kapcsolattartást.
Szárszón arról esett szó, hogy mi hogyan látjuk magunkat, és mások kinek tartanak minket.
A válaszok keresésében segítségül volt számunkra pszichológus, szociológus, teológus és még egy humorista is. (Az előadásokról készült videofelvételek megnézhetők egyházunk honlapján: Evangélikus.hu.) Kritizáltuk, dicsértük, nevettük és bíztattuk egymást, magunkat. Érdekes, tanulságos eszmefuttatások, mélylélektani kirándulások, gyülekezeti identitások szép bemutatása gazdagította ismereteinket.
Hiányérzetem is támadt, hallgatva a megszólalókat, akik nagy súlyt fektettek – jogosan – arra, hogyan látjuk magunkat. Igen, ez fontos, de számomra még fontosabb, illetve döntő, hogy Isten hogyan lát engem, egyházamat, és én kinek, minek látom őt. Évezredes tapasztalat, hogy a helyes istenképből származhat korrekt énkép. Ennek a szomorú ellentéte is igaz: a rossz istenképből következik a fals énkép és a szkepszis, tagadás vagy identitászavar.
Hágár mondja az őt nyomorúságában megtaláló isteni személynek, angyalnak: „Te vagy a látás Istene. Én is láthattam itt, aki engem látott.” (1Móz 16,13) A helyes isten- és emberismeret abból a tapasztalatból származhat, amikor ránk talál az elveszetteket kereső irgalmas Jézus, megszólít, életre ölel, megtérít magához, és újjászül. Aki azután elvezet minden fontos ismeretre. Az élő Istentől kapott „túlélőcsomaggal”, mennyei látással és erővel betölthetem istengyermeki hívatásom. És szeretetétől senki és semmi el nem választhat. 
Az ilyen keresztyének önazonosak, nincs több arcuk és álarcuk, van mit mondaniuk szószéken, haldokló mellett vagy éppen cigánytáborban. A Biblia Krisztusáról tesznek tanúságot, nem egy humanista, minden bűnt a bűnössel együtt elfogadó istenpótlékról.
Fiú vagyok, férj, apa, lelkész, de első helyen Isten teremtménye, gyermeke, Jézus Krisztus megváltottja és a Lélek megpecsételtje. A háromnapos konferencia úrvacsorás záró istentiszteletén átélhettük mindezt.
Dsida Jenő Hálóing nélkül… című versében arról ír, hogy este, amikor hazaérkezik a szerkesztőségből, leveti ruháit és vele a pozíciót, a külső felszínt, nem marad más, „…csak ember, aki minden idegével / lágy takaró s melengető vacok után sír / és csak áll a nagy sötétben / s meztelenül / Isten előtt vacog.”
Kérdés: ki vagyok én? Ki vagyok Luther-kabát, szolgálati autó, jövedelem, pozíció, külső támogatás és hízelgők nélkül?
A találkozó alatt sokszor eszembe jutott Dietrich Bonhoeffer Ki vagyok én? című vallomása. Álljon itt ez a nagyszerű ima, majd néhány sor – a kivégzésekor jelen levő orvos feljegyzése – a mártír evangélikus lelkészről.

Ki vagyok én?

Ki vagyok én? Gyakran mondják:
cellámból úgy lépek elő,
derűsen, nyugodtan, keményen,
mint várából a földesúr.
Ki vagyok én? Gyakran mondják:
őreimmel úgy beszélek,
szabadon, tisztán, kedvesen,
mintha parancsnokuk volnék.
Ki vagyok én? Azt is mondják:
sorsomat úgy viselem,
mosollyal, nyugodtan, büszkén,
mint aki váltig győzni szokott.
Az vagyok valóban, aminek mondanak?
Vagy csak az, aminek magamat ismerem?
Kalitkába zárt madár; sóvárgó, nyugtalan beteg,
aki levegőért kapkod, fuldokol,
színekre, virágra, madárdalra vágyik,
jó szóra, baráti melegre,
dühíti oktalan erőszak, kicsinyes bántás,
hánykolódik nagy dolgokra várva,
tehetetlenül aggódik, messze van barátja,
imádságra, gondolatra, alkotásra fáradt,
szíve üres, kész már mindentől búcsúzni?
Ki vagyok én? Ez vagy az?
Hol ez, hol amaz?
Egyszerre mindkettő? Másokat ámító,
magában sápító hitvány alak?
Vagy vert had fut bennem
szanaszét a már kivívott győzelem elől?
Ki vagyok én? Váltig faggat, gúnyol a magány, a gyötrelem.
Bárki vagyok, Te tudod, ismersz: Tiéd vagyok én, Istenem!

* * *

„A barakk egyik szobájának félig nyitott ajtaján át láttam Bonhoeffer lelkészt, mielőtt rabruháját levetette volna, amint a legbensőségesebb imában elmerülve térdelt Istene előtt. E rendkívül rokonszenves férfi imádságának teljes odaadása és meghallgattatásának bizonyossága a legmélyebben megrendített. Még a vesztőhelyen is mondott egy rövid imádságot, aztán bátran, fegyelmezett nyugalommal ment fel a bitófához vezető lépcsőn… Csaknem ötvenesztendős orvosi működésem alatt alig láttam embert ennyire Isten akaratában megnyugodva meghalni.”

Evangélikus Élet, 2015. május