Jézus miénk! Nekünk elég ő!

Gondolatok egy különös év végén

Nem unatkoztunk az eltelt esztendőben. Minden mozgásban van: a világ, az egyház, a politika, a társadalom, a népek, az erkölcsi értékek megítélése. Vörösmarty verssora aktuális: „Háború van most a nagyvilágban...” (A vén cigány)

A napokban láttam a Volt egyszer egy Szíria című belga filmet. Egy damaszkuszi lakásban játszódik a történet, napjainkban. Az ott élő család életen keresztül mutatja be a film a háború borzalmát, az emberek teljes kiszolgáltatottságát. Sok háborús filmet láttam már, de most szinte családtagként éltem át a félelmet, a tragédiát. Íme, az ember, aki nem tanul a múltból! Ma is kitervelnek, indítanak forradalmakat, háborúkat, népeket és nemzeteket manipulálnak, ugrasztanak össze, felhasználva a vallást, a szabadságvágyat, az igazságérzetet.

Unokatestvérem fia az amerikai hadsereg leszerelt tengerészgyalogosa. Valamikor New Yorkból a Békés megyei Gerendásra hozták, hogy megkereszteljem. Részesült a megelőlegezett isteni kegyelemben, áldást kértünk életére. Akkor még nem tudhattuk, hogy ez a gyermek milyen borzalmakat fog látni, átélni különböző országokban, pokoli frontokon. Többször kérte édesanyja, hogy imádkozzunk a fiáért. Szobatársai meghaltak egy helikopteres bevetésen. Ő túlélte a harcokat. De lehet-e szabadulni az emlékektől?

Természetesen létezik önvédelmi háború, amikor meg kell védeni a családot, a hazát az agresszióval szemben. Tévednek a pacifisták, amikor a jézusi tanításra hivatkozva helytelenítik a fegyverfogást. A próféták, apostolok és Jézus, nem beszéltek teljes erőszakmentességről. A hit védelmében nem szabad erőszakot alkalmazni, de az erőtleneket, kiszolgáltatottakat meg kell védeni.

A háborúk túlnyomó többsége nem önvédelemről szól. Leginkább területért, hatalomért, energiaforrásokért folyik a harc. „Vér és arany” – ahogy Ady írta.  Hazánk is része a nagy nemzetközi átrendeződésnek. Ha nem is nagy létszámban, de magyar fiatalok is ott vannak a háborús területeken. Tehát hadban állunk.

Háborús állapotok uralkodnak a világban, egyházban lelki-szellemi téren is. Idegesség, türelmetlenség, egymásnak feszülés érzékelhető sok területen. Mintha a gonosz, a diabolos érezné a vesztét, ideje lejártát és egymásnak ugrasztja az embereket. A világban élő Krisztus-test, az egyház soha nem tapasztalt ébredést, megújulást, növekedést él át kommunista és muszlim országokban is. Ugyanakkor soha nem tapasztalt antikrisztusi erők is tombolnak. Öt vallási üldözöttből négy keresztyén. Évente százezer hívőt ölnek meg hite miatt és százezrek sínylődnek börtönökben, lágerekben. A nyugati, jóléti társadalmakban megtagadják a bibliai alapokat, pedig ezeken épült fel kultúrájuk. A „kötelező” egyházi világ elmúltával tombol az istentelenség, erkölcstelenség. Ennek a furcsa szabadságvágynak nincs határa, nincs tabu, minden lehetséges, mindenkinek igaza van a maga szempontjából. Az erkölcsi elhajlásokat normává teszik. Úgy tűnik, nincs megállás, de mi lesz ennek a vége?

Ebben a felbolydult, nyugtalan, fejetetejére állt világban emlékeztünk az ötszáz évvel ezelőtt indult nagy megújulásra, a reformációra. Tudjuk, az Istennél ezer esztendő egy nap, a fél évezred is csak sóhajtásnyi idő, de mi mégis csodálattal adtunk hálát, hogy annyi külső-belső baj, nyomorúság ellenére is megtartotta az egyházat az elmúlt századokban. A 16. században az egyház központja és jelentős része nem nullponton volt, hanem mínuszban. Isten mégis elküldte az ő igéjét, megújította egy szerzetes-tanár életét, felrázta a világot és az egyházat általa.

A nagy reformátor nem Luther volt, hanem Jézus Krisztus. A reformáció nem a tételek közzétételével kezdődött, hanem egy emberszív megtérésével, megújulásával. Ez ma is így van. Ma is aktuális az üzenet: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” (Rm 1, 17)  A „solák”-hoz kell visszatérnünk: egyedül Krisztus, kegyelem, hit, Szentírás.
Kedves Olvasó, hidd el, hogy ez ma is elégséges. Az Isten országa közöttünk és bennünk van. Igéje ma is élő és ható, halottakat támaszt fel. Akik ebben nem hisznek, bizonytalanok, nem élik át az evangélium erejét, szeretnék valamivel kipótolni, továbbfejleszteni, modernizálni a biblikus alapot. „…nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is…” (Róma 1, 16)

Melanchthon, korának magasan képzett professzora hirdette: ad fontes – vissza a forrásokhoz!  „Jézus miénk! Nekünk elég Ő!” – énekeljük 577. énekünkben. Jézus, tanítása, váltságműve ma is mindenre elég! Némelyek beszélnek a reformáció második, kálvini és harmadik, anabaptista útjáról. Azóta is – különösen a 20. században – gondolják némely lelkes hívők, hogy az evangéliumot ki kell egészíteni még valamivel. Nekik a János evangéliuma 3,16 versének drága üzenete nem elég. Azt tanítják, hogy ez csak fél evangélium. Az örömhír másik fele a nyelveken szólás, a csodák, gyógyulások, bemerítkezés, diakónia, humanizmus, egyebek. Ezekkel együtt lesz az egyház „teljes evangéliumi” közösségé.
Tévedés. Egy út és egy evangélium van, amelynek nincsenek különböző variációi, az pedig a bűnbocsánat, a megváltás jó híre. Ez a kapu az üdvösségre, a lényeg, a forrás, az élő víz. Minden, ami ezen kívül adatik, pluszajándék, következmény, gyümölcs. Ahol Szentlélek által hirdetik Isten igéjét, azt az Úr megerősíti jelekkel és csodákkal, életváltozásokkal. Ott lesznek gyümölcsök és ajándékok bőséggel. Csak az ige, legyen Ige! Nem elég az igéről beszélni, elmélkedni, meditálni, véleményt formálni, bizonyságot tenni. Arra a Szóra van szükségünk, amely valamikor elhangzott a tohuvabohu állapotában: Legyen!  Arra az igére van szüksége a ma egyházának, lelkészeinek és a gyülekezeti tagoknak, amely kihívta a negyednapos halottat a sírból: Jöjj ki!

Ott van egyház, ahol Isten hamisítatlan igéjét hirdetik – amely törvény és evangélium –, ahol a lelkészek és a gyülekezet tagjai napi megtérésben élnek. Ott van egyház, ahol élnek az isteni szentségekkel, a keresztségben kapott kegyelemmel és az úrvacsora ajándékával, a bűnbocsánattal, újrakezdéssel. Ott van egyház, ahol a keresztyének aktivitása nem merül ki a templomozással, hanem a tagok számontartják egymást, terepen vannak, mint Mesterük. Keresik, megtalálják és hazaszeretik Isten családjába, a gyülekezetbe az elveszetteket. Ezek „követik a Bárányt, ahova csak megy...” (Jel 14,4)
Ott van egyház, ahol az evangélium alapján, annak szellemében készítik fel a híveket a szolgálatra, alakítják ki a missziót és evangelizációt leginkább segítő keretet, struktúrát. Ott van egyház, ahol a gyülekezetben lévő hiányok és többletek kiegyenlítődnek. Ott van egyház, ahol nem a világ hat a gyülekezetre, hanem a gyülekezet a világra.

Bármit hozzon az új esztendő, hisszük, tudjuk, tapasztaljuk, hogy „akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.” (Ézs 40,31)

Evangélikus Élet, 2017. december