Farmer és Luther-rózsa
Meg kellett fordítani a biciklit

Ilyen temetésen se szolgáltam még! Nem is temetés volt, hanem baráti együttlét, istentisztelet, evangelizáció. A külső adatok mellbevágóak: elhunyt Metzler Vilmos, a kelenföldi gyülekezet tagja ötvenhárom éves korában. Ez a tény önmagában elviselhetetlenül fájdalmas lenne (különösen is közvetlen szeretteinek), ha nem tudnám, hogy Isten belépett Vili életébe, megtérítette és magához vonta.

Kapcsolatunk, mely később testvéri barátsággá fejlődött, nyolc évvel ezelőtt kezdődött. Megjelent családjával egy kelenföldi istentiszteleten. Feltűnt már az alkalom alatt vasmunkás termetével. Elmondta, hogy szeretne megkeresztelkedni, és bekapcsolódni családjával együtt a gyülekezet közösségébe. Néhány hét alatt szinte elolvasta az iratterjesztési könyvtárat. Feledhetetlen az az istentisztelet is, melyen megkereszteltem kamasz fiával együtt. Új színt, mozgást hozott Kelenföldre. Szinte mindenbe bekapcsolódott. Ötvenévesen ifjúsági programokon is részt vett, jött a nyári konferenciákra, szervezett bicikliszakkört, éveken át számtalan fizikai, karbantartási munkát elvégzett.

Megtéréséről egyszer azt mondta: Meg kellett fordítani a biciklit. Volt honnan megtérnie. Élte több ezer kortársával együtt a budapesti munkások életét. Kőbányai családban született, egyházhoz nem volt köze, a szociális eszme megragadta, munkásőr lett. Később csalódott a sok hazugság miatt, de szociális érzékenysége megmaradt. Megismerte és megszerette Jézust, igazi nagy találkozás volt ez számára. Rajongott Lutherért, azonosulni tudott igazságérzetével, lényeglátásával, harcaival. Többször beszélt arról, hogy az egyház nem érti a munkások világát, nem találja meg feléjük az utat. Eljött a templomi esküvő ideje is. Csodálatos alkalom volt! Feleségével együtt kézen fogva térdeltek, és ömlött mindnyájunk könnye. Az alagsori kisteremben volt a menyegzői vacsora barátaival, régi és új testvéreivel. Igazi jézusi lakoma, együttlét volt: az Atya és a hazatért fiú közössége.

Az utolsó hetekben csak a Biblia és a Reményik-kötet volt az éjjeliszekrényén a kórházban. Megbeszéltük, hogy elviszem autóval betegen is két nyári konferenciára: a piliscsabai missziós hétre és a soproni roma–magyar találkozóra. Beteg, fáradt teste már nem bírta az utat, de a nyitó nap délutánján felhívott telefonon. Tudom, hogy Vili már az örök, mennyei konferencia részese, boldog tagja a Bárány menyegzőjének… A ravatalozóban gitárkísérettel zengtük egyik kedves énekét: „Odamegyek, ahol a Bárány trónja áll.” Az útmutató napi igéje, a 18. zsoltár adott vigasztalást, útmutatást és reménységet: „Szeretlek, Uram, erősségem! (…) Körülvettek a halál kötelei (…) Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam (…) Meghallotta hangomat (…) Lenyúlt a magasból, és fölvett (…) Fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben (…) Sokszor lehajoltál hozzám (…) Olyan nép szolgál nekem, amelyhez nem volt közöm (!) (…) Él az Úr, áldott az én kősziklám!”

Szeretett párja kérésére az utolsó földi útjára farmerbe öltöztették. A kabátra Luther-rózsát tűztek. Hiányzik nagyon, de hiszem, hogy találkozunk.
Létfontosságú kérdés: Figyel-e az egyház ezekre a jelekre, üzenetekre?

Evangélikus Élet, 2004. 37. szám