Nem hallgathatok Sion miatt (Ézs 62,1)

Csak a zsidók esznek sapkában

Néhány évvel ezelőtt, amikor megemlítettem egy keresztyén újságírónak tervemet, hogy az egyik Híd magazin témája a zsidóság lesz, így reagált: Erről csak „ők” beszélhetnek, „mi” nem. Én ebben nem hiszek. Nincs olyan téma, kérdés, ügy, amiről az Úr segítségével, a Szentlélek által ne gondolkodhatnánk és beszélhetnénk. Ugyanis Istennek és az ő gyermekeinek mindenhez köze van. A gonosz az, aki elfojt, elválaszt, megkötöz. Jézus, a szabadító, viszont feltár, igazat mond és gyógyulást ad. A zsidóság történetét, ügyét, sorsát és a velük való kapcsolatunkat nem kerülhetjük meg, nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
A zsidóságról általában nem tanítottak minket az iskolában, ha igen, akkor is érintőlegesen. Gyermekkorunkban néhol ránk szóltak, ha magunkon felejtettük evéskor a fejfedőt: Csak a zsidók esznek sapkában. Többször hallottam hangoskodó közösség lecsendesítésekor: Olyan zaj van, mint a zsinagógában. Utólag visszagondolva ezekre a megjegyzésekre, bántó, ítéletes, megszégyenítő jellegük volt. Hallottam arról szülővárosomban, hogy a század elején a játszótéren a zsidó gyermekek pajeszát húzogatva szidták őket társaik: Ti öltétek meg az Úrjézust! Időnként mi, gyermekek, az iskolában beszéltünk magunk között arról, hogy milyen sorsuk volt a zsidóknak Auschwitz-ban. Ugyanakkor viccmesélésre is volt példa ezzel a témával kapcsolatban...

Az Isten nem zsidó

Mi lehet az oka, titka, hogy kockázat nélkül nem lehet kiejteni ezt a szót: zsidó? Rendkívül összetett, több rétegű téma, kérdéskör ez. Ez a rövid írás, de magazinunk sem tudja felvállalni a mindenre kiterjedő megközelítést, feldolgozást. Ugyanakkor hiszem, hogy van jogunk, alapunk az ige szerinti gondolkodásra és a fontosabb következtetések levonására. Ez a jog mellett, istengyermeki kötelességünk is.
Scorsese híres művészfilmjében kiáltja Jézus a soviniszta nagytanács arcába: Isten nem zsidó! Ez valóban igaz. Ő nem zsidó, magyar, német orosz, hanem mindnyájunknak Atyja. Ugyanakkor a népek, világ megváltását Izraelen keresztül kezdte el.

A kiválasztás

A zsidóság nem sajátíthatja ki magának az Örökkévalót, de szerepük a kijelentés és a törvény hordozásában és közvetítésében, illetve a megváltás történetében megkérdőjelezhetetlen. Ábrahám megszólításától kezdve a törvényadáson át, a próféták üzenetein keresztül elérkezünk egy zsidó édesanyáig, aki a Megváltót hordozta, szülte, nevelte, kísérte egészen a keresztig. Az apostolok zsidók voltak, ahogy a pünkösdkor Jeruzsálemben megtérő háromezer ember is, vagyis az első gyülekezetek. A választott nép semmivel sem jobb, okosabb vagy rosszabb más nemzetnél. „…Hiszen a legkisebbek vagytok valamennyi nép közt…” (5Móz 7,7) Ugyanolyan gonoszságokra, aljasságokra is képesek, mint mi, magyarok, vagy bármely nép. Egyik téma, amiről nem illik beszélni, hogy az emberiség elleni kommunista bűnök elkövetői között is szép számmal találunk zsidó származásúakat. Ez a tény napjainkig egyik hivatkozási pontja a zsidóellenességnek. Erre is vonatkozik az igazság: nem lehet egy kalap alá tenni az embereket, sem magyarokat, sem zsidókat.

Izrael és az egyház

A zsidó nemzet (a nép vezetői, a templom, a zsinagóga) az első megtérők ezrei ellenére elvetette a hozzájuk küldött messiást. A könnyes jövendölés beteljesült: nem maradt kő kövön Jeruzsálemben. Krisztus után 70-ben megszűnt Izrael mint állam. Következett a kétezeréves szétszóratás, a diaszpóra lét.
Az egyház a konstantini fordulat előtt (például Chrysostomus), de azután még inkább (Augustinus és mások), a politikai, gazdasági, katonai hatalomra jutása után elítélte az „istengyilkos” zsidóságot, akik a nagy per egy pillanatában ezt kiáltották: „Szálljon ránk és gyermekeinkre az ő vére” (Mt 27,25). Az egyház szerint Isten leváltotta a választott népet a keresztyénekre, mint „a lelki Izraelre”. A Messiás elvetését és megölését a zsidók nyakába varrták. Ebből fakadtak a – történelmi kontextusban kidolgozott – zsidóellenes törvények, intézkedések, üldözések: erőszakos térítések, inkvizíciós eljárások, kínzások, kivégzések, gettók felállítása… Ezek különböző intenzitással végigkísérték az elmúlt kétezer év történetét.
Pedig tudjuk, hogy Jézus már a kereszten is bocsánatért imádkozott kivégzői számára. És azt is hisszük, hirdetjük, hogy igazán nem a rómaiak és a zsidók vitték őt a keresztre, hanem mindnyájunk bűne, de elsősorban az Ő mentő, irgalmas szeretete. Nem a szegek tartották ott!

Luther és a zsidóság

Amire nincs mentség: Luther időskori zsidóellenes írásai, és ezeknek az írásoknak a kor összefüggései nélkül való idézése, akár napjainkban is. E helyen csak röviden tudunk erről a témáról is írni. (Ajánlom Csepregi Zoltán Zsidómisszió, vérvád, hebraisztika című könyvét.) Luther arra számított, hogy a reformáció által elérhetővé és megragadhatóvá tett evangélium hatására a zsidók megtérnek. Néhány eset kivételével ebben csalódnia kellett. A zsidóság és az egyház hagyományos szembenállása nem szűnt meg. A több évtizede harcoló, szenvedélyes hitújítót felháborította az uzsorakamat gyakorlata, Jézus és Mária negatív minősítése (fattyú és céda), az evangéliumnak való ellenállás. Nem menti, csak árnyalja Luther haragvó iratait az sem, hogy a kor nyelvezete szerint fogalmazott és hasonló keménységgel nyilatkozott a megújulásnak ellenálló, a hitet elnyomó korabeli római egyház ellen, vagy az ige más ellenségeivel és meghamisítóival szemben.
A téma drámaiságát, sőt tragikumát erősíti az a tény, hogy a holokauszt kiagyalói hivatkozhattak egy világhírű német reformátor-teológusra, aki leírta többek között, hogy a megátalkodott, istentelen zsidók könyveit el kell égetni, zsinagógáikat rájuk kell gyújtani, őket el kell különíteni… Ugyanakkor tudjuk, hogy Luther haláláig Isten választott népének tartotta őket, és számára a zsidókérdés nem nemzetiségi, hanem krisztuskérdés volt.

Holokauszt

Békéscsabán, szülővárosomban tizenhárom éven át jártam iskolába a Luther utcán, melynek két oldalán egy ortodox és egy neológ zsinagóga állt. Az egyikből bútorüzletet, a másikból raktárt alakítottak ki. A város és a megye zsidóságáról, életükről és elhurcolásukról soha senki nem beszélt nekünk. Néhány évvel ezelőtt tudtam meg, hogy négyezer (!) zsidót hurcoltak el 1944-ben Békéscsabáról, és csak néhány százan maradtak életben. Például a kedves és lelkiismeretes Gottlieb doktor bácsi, aki családunk orvosa volt.
Az igazságtalan trianoni diktátum sokkolta népünket. A megmaradás életösztöne rendkívüli újjáépítést produkált a huszas és harmincas években. Többek között sok budapesti és vidéki evangélikus templom is ekkor épült. Minden magyarban égett a vágy az elveszített, lecsonkolt területek legalább részbeni visszaszerzésére. Minden reggel minden iskolában az ezeréves ország helyreállításáért imádkoztak. Belementünk, belesodródtunk egy olyan folyamatba, amely politikailag bizonyos szempontból érthető, de erkölcsi és főleg keresztyén szempontból tévedés és bűn. Igen, mefisztói alku született, szövetséget kötöttünk az ördöggel. A gonosz, mint mindig, most is benyújtotta a számlát. A németekkel közösen vívott háború másik motivációja volt az ateista, egyházellenes kommunizmus ellenei harc. A keletről fenyegető, démonikus birodalomtól való félelemnek volt alapja. Utólag ezt is világosan látjuk a százmillió áldozatban és népek megnyomorításában.
A háború utolsó hónapjaiban több százezer magyar zsidót kínoztak és öltek meg, nagyobbrészt Auschwitzban. Az ideológia, a döntés és az irányítás a szövetséges német vezetés kezében volt, de egy hosszú folyamat vezetett idáig. Több évszázados helytelen teológia, bibliaértelmezés, az uralkodó egyház zsidóüldözése, a XX. századi zsidóellenes törvények (melyeket egyházi emberek is megszavaztak), és végül a magyar hivatalnoki és hatósági rendszer együttműködése a megszállókkal. „Erőszakos voltál testvéreddel, Jákóbbal szemben. …Te is jelen voltál akkor, amikor ellenség hurcolta el kincseit… Te is úgy viselkedtél, mint azok.” (Abdiás 10–11) A felelősség kérdése nem egyszerűsíthető le. Érdemes ebből a szempontból is figyelembe venni Bibó értékelését, gondolatait (Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, Gondolat, 1984.), és zsidó személyiségek (Elie Wiesel, Ariel Saron és mások) megnyilvánulásait is. Saron szerint: „A szövetségesek egyik legnagyobb bűne az volt, hogy nem mentették meg a magyarországi zsidóságot. Félmillió magyarországi zsidót akkor vittek el, amikor már lehetett tudni a haláltáborokról, a szövetségesek már közel voltak, mégsem bombázták az Auschwitzba és más táborokba tartó vasúti síneket.”
Isten választott népének tömeges legyilkolása a magát keresztyénnek tartó Európában történt meg. A diktatúrával szembeszállva viszonylag sokan ellene álltak ennek az őrületnek, de ami történt több mint botrány, a nyugati kultúra végső bukásának előjátéka.
Ó, Urunk, bocsáss meg nekünk! Zsidó testvéreink, bocsássatok meg nekünk!
Miért nem tudnak erről a kérdésről Isten előtt beszélni magyarok, zsidók, egyházak és hitközségek még mindig? „Az igazság megszabadít titeket” (Jn 8,32).

Helyreállítás

A háború után felgyorsultak az események. Közel kétezeréves szünet után megalakult Izrael állama. Száznegyven országból, a világ minden részéből folyik évtizedek óta az összegyűjtés. Izrael csak azért van a napi hírek középpontjában, mert az Úrnak munkája és terve van velük. A Kijelentés szerint Isten nem vetette el Izraelt (Róm 11,1–2), de mint nemzetet egy időre félreállította (11,16kk), egy kisebbség, a „maradék” mégis megtalálja az üdvösséget a Messiásban, Jézusban (11,2–7). Izrael ebben az időszakban vak a Messiás felismerésére (11,8–10. 25). Ebben a periódusban a világ népeinek felkínáltatik az üdvösség (11,11. 15), miután a pogányok „teljes számban” együtt vannak (11,25), ismét elérkezik Izraelnek mint nemzetnek az ideje (11,22kk). „Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok” (11,29).

A két nemzetséget eggyé tette (Ef 2,14)

Természetesnek éreztem megtérésem után az „idősebb testvér”, a zsidóság múltjának és jelenének megismerését. Teológiai tanulmányaim idején elhívtam társaimat szombati istentiszteletre. A Dohány utcai zsinagógában éppen egy olyan bácsi mellé ültem, aki Radnóti Miklóssal volt egy csoportban az „erőltetett menetben”. Beszélt arról, hogy a költő esténként a tábortűznél felolvasott nekik a Bibliából. Magától értetődő volt gyülekezeti és iskolai lelkészi munkámban, hogy elvittem diákjaimat és a gyülekezet érdeklődő tagjait zsinagógába és a múzeumba. Barátommá lett Peter Uri zsidó származású német evangélikus lelkész, akinek a családját kiirtották. A háború végén mint utcagyereket találták meg keresztyének, lelkész lett belőle. Ő hívott el Izraelbe egy német csoporttal. A samáriai Arielben búcsúzáskor szőlőt ültettünk: „Szőlőket ültetsz még Samária hegyein” (Jer 31,5). Később Peter a moszkvai németek gondozását vállalta. Kazahsztán evangélikus püspökeként halt meg.
Számtalan személyes, baráti, hittestvéri kapcsolatot kaptam a különböző Messiás-hívő és más közösségekben, pészah-vacsorákon, fórumokon, találkozókon, imaalkalmakon.
Egy izraelita hitközség idős vezetője küldött egyszer üdvözletet, áldáskívánást karácsonyra. Ez tőle szeretet általi küszöbátlépés volt. Erre van szükség. Az elmúlt kétezer év tapasztalata szerint a két közösség nem tud egymással dűlőre jutni, nem tudják egymást meggyőzni és legyőzni. Ez azért sem sikerülhet, mert a Teremtő mindkét népet számon tartja, szereti, és terve van vele. Ne egymást győzködjük, hanem halljuk meg mi, keresztyének, és hallják meg a zsidók is az Örökkévaló megtérésre, gyógyulásra, megváltásra hívó drága szavát!
Keresztyén ember nem lehet antiszemita, ugyanakkor a Jézusban hívő zsidók és más népek tartoznak mindenkinek – „zsidónak először, azután görögnek” – az evangéliummal.

Híd, 2012/2.