4. A lelkészképzés egészséges, biblikus, evangéliumi és missziói tartalmú. Ahol a teológiai képzés erre nem képes, illetve nem hajlandó, alternatívaként létrejönnek felekezeti vagy felekezetközi evangéliumi szemléletű teológiák vagy bibliaiskolák.
Misszionárius lelkészek képzése – levett saruval
Milyen lelkészképzésre van szükségünk a mai magyar helyzetben ahhoz, hogy megfeleljünk a missziói parancsban (Mt 28,18–20) kapott mandátumnak?
A válasz egyértelmű: a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkészképzése akkor felel meg a bibliai elveknek és a mai helyzetből fakadó kihívásoknak, ha egészségesen biblikus, vagyis a teljes Szentírás és a hitvallási iratok tanításának megfelelő, evangéliumi, missziói tartalmú, lelkületű és szellemiségű. (Luther az evangelisch kifejezésen evangéliumit értett, nem pedig evangélikust.)
Agendánkban ezt olvassuk a lelkészi szolgálatról: „Mivel különbség van a lelki ajándékok és szolgálatok között, és Isten Szentlelke nem mindenkit rendelt apostollá, tanítóvá vagy lelkipásztorrá (1Kor 12,4–6.29; Róm 12,4–8), az apostolok és utódaik különös gonddal választották ki azokat, akiket a teremtő Isten és a Szentlélek alkalmassá tett az apostoli szolgálat folytatására (1Tim 3,1–7; 5,22; Tit 1,1–9). Ezeket maguk mellé vették, felkészítették a szolgálatra…”
A lelkészképzésben a fentiek alapján döntő fontosságú az elhívás, a felvételi, a képzés és a tanárok személye. Gyülekezeti szolgálatra – a mai helyzetben különösen is – misszionárius lelkészeket szabad képezni.
Ez feltételezi a jelentkező Istentől kapott elhívását. Aki ebben bizonytalan, ne kísérletezzen saját és mások hitével, életével.
A felvételi szempontoknál is csak ez lehet a döntő kritérium. A misszió mezején csak Istentől elhívott, a Szentlélektől vezetett tanítvány töltheti be hivatását, de neki is számtalan nehézséggel, próbával, kísértéssel, támadással kell szembenéznie. Mi lesz azzal, akinek hiányzik életéből a lényeg, az isteni erőforrás és vezetés?
Világosan el kell választani egymástól a gyülekezeti lelkészi szolgálatra való felkészítést az általános teológiai képzéstől. Teológiát bárki tanulhat, érdeklődő, tudását gyarapítani szándékozó, még az ateista is, de a lelkészi szolgálatra való felkészítés egyedi és speciális.
Kik készíthetik fel a jövő lelkészeit? Misszionáriust csak misszionárius tud képezni.
A misszióban való gyakorlat után és közben lehet másokat is tanítani, nevelni a misszióra. Minden tárgyat (Ószövetség, Újszövetség, egyháztörténet, rendszeres és gyakorlati teológia, nyelvek…) Jézus Krisztus személyén és tanításán tájékozódva szükséges oktatni, „levett saruval”. Fülöp az ószövetségi Ézsaiás könyve alapján, „az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki [az etióp kincstárnoknak] Jézust” (ApCsel 8,35). Jézus, Pál és később Luther is ebben a szellemben tanított.
Az egyre terjedő teológiai liberalizmus ebből a szempontból sem segít rajtunk. „A nyugati teológia szinkretizmustól (= különböző vallások keveredése) szenved: az üzenet elmosódott a racionalizmussal és liberalizmussal kötött kompromisszumok közt. Ez ahhoz vezetett, hogy az Írás tekintélyét megkérdőjelezik, Krisztus isteni voltát nem hangsúlyozzák, annak érdekében, hogy kényelmesebbé tegyék a keresztyénséget. Az ilyen egzisztencialista gondolkodás valójában eltakarja az evangéliumot a nem hívők elől, ahelyett hogy kapcsolatot létesítene velük… A teológiai liberalizmusnak nincs megfelelő missziós elképzelése. Az imádkozást minimális szinten tartja, a szükséges liturgikus változtatásoknak ellenáll, az egyházat gyengíti a szekularizmus ostromával szemben.” (Philip Clarke: Jézus a Tescóban – Misszió egy új évezredben. A teljes tanulmány a közeljövőben jelenik meg az Evangélikus Missziói Központ kiadásában.)
A „szükséges liturgiai változtatások” a szerző értelmezésében nem a korábbi évszázadok kultúrájához való visszatérést jelentik.
Több nyugati egyház az elmúlt évtizedekben meghasonlott, illetve szétszakadt teológiai és erkölcsi okok miatt. Egyházellenes erők is generálják ezt a folyamatot. A homoszexuális párok egyházi megáldását is azért erőltetik, mert ez a kérdés alkalmas a kereszténység megosztására, lejáratására és a missziói szolgálat gyengítésére.
Az anglikán egyház a szakadás szélére jutott amiatt, hogy a harmadik világbeli, volt angol gyarmatok anglikán egyházai nem tudják elfogadni a tényt, miszerint az USA-ban Gene Robinson homoszexuálisként az episzkopális-anglikán egyház püspökeként fungál 2003 óta.
A német sajtóban megjelent hír szerint kis híján Horst Gorski hamburgi homoszexuális evangélikus esperest választották meg tartományi püspöknek. 1990-ben ő volt az egyik alapítója az Észak-elbai Egyház „meleg lelkészeit és leszbikus lelkésznőit” tömörítő konventjének. Gorski nevezetessé vált még Jézus kereszthalálának engesztelő tartalmát megkérdőjelező teológiai kijelentéseiről is.
A liberális teológia egészében vagy részleteiben elhallgatja, illetve tagadja a bűn halálos valóságát, Jézus istenségét, a keresztáldozat megváltó erejét, a megtérés és megszentelődés szükségességét, a személyes gonosz létezését, az ítélet és a kárhozat valóságát.
Balikó Zoltán néhai pécsi lelkész, egyházunk Istentől megáldott evangélistája mondotta: amennyiben törvényeink lehetővé teszik homoszexuális párok esketését, ő aznap kilép egyházunkból. Súlyos mondat. Úgy gondolom, hogy ilyen esetben nem Balikó Zoltán és a hozzá hasonló hitvalló keresztények lépnének ki az egyházból, hanem – a dolog lényegét tekintve – azok, akik függetlenítik magukat a keresztény tanítástól. Ma még nem késő eszmélni, de például a norvég evangélikus egyházban már igen. Ott a tizenegy püspökből hat liberális, ezért ők megszavazták és támogatják a homoszexuális párok házassági megáldását.
A következmény a zavarodottság, vitatkozás, frusztráció. Ez az újnak tűnő kísértés már a mi ajtónk előtt is türelmetlenül toporog.
Egyházunk jövője a hittudományi egyetem katedráin, a zsinati és egyéb testületi üléseken dől el, de leginkább a szívünkben.
A vörös diktatúra éveiben erős kontroll alatt tartották lelkészképzésünket, méltatlan eszközöket is bevetve a bomlasztásra. Ennek ellenére voltak olyan tanáraink, akik ismertették ugyan a felelős és felelőtlen bibliakritika eredményeit is, de mindvégig Isten és a Szentírás iránti tisztelettel, Jézus-központúan, a reformátori teológia jegyében. A felvetődő kérdéseket nemcsak „bedobták”, hanem segítettek is az evangéliumi válaszok megtalálásában. Még a nyelvórák is – több esetben – a misszió alkalmaivá váltak a tanárok (Siklós Irén, Havasi Kálmán) lelki motiváltsága miatt.
A történetekből és a jó gyümölcsökből érzékelhettük, milyen is volt a diktatúra előtti lelkészképzés a hívő és tudós tanárok (Podmaniczky Pál, Budaker Oszkár, Sólyom Jenő, Deák János, Karner Károly, Prőhle Károly…) idején. Ezt a teológiai „aranycsapatot” is méltatlanul félreállították.
A lelkészi szolgálatra készülők nem spórolhatják meg egyéni hitbeli harcaikat, de szükségük van igazi lelki mesterekre, akik segítik őket e folyamatokban, akiknek az előadásai evangélizációs, missziói és lelkigondozói jellegűek.
Nincs betekintésem a hittudományi egyetemen folyó munka részleteibe, nem is szeretném értékelni. Írásommal csupán felvázoltam az általam fontosnak tartott szempontokat.
Végül egy javaslattal zárom vázlatomat. Hasznos lenne, ha megvalósulna a missziói bizottság által megfogalmazott Irányelvek az evangélizáló és missziói munka időszerű súlypontjaihoz 2008–2010 című előterjesztés első pontja: A missziológia beépítése a lelkészképzésbe, egybekötve gyakorlattal. 1948 óta nem oktatják hallgatóinknak a missziológiát mint önálló tárgyat… (Az elmúlt években volt némi próbálkozás, de abbamaradt.) A gyakorlati kipróbálás pedig még az elméletnél is fontosabb lenne. A missziológia és a gyakorlati misszió nem lehet csupán választható tárgy.