Vissza kellett menni a tyurmába
Néhány héttel ezelőtt újra Kárpátaljára utaztam, hogy hirdessem az örök igét az ott élő testvéreknek.
Lassan két évtizede már, hogy rendszeresen járom ezt a sokszor – a legutóbbi népszavazáskor is – elfelejtett, leírt területét a valamikori Nagy Magyarországnak. Minden alkalommal megajándékozottan térek haza. A külső történet szerint én viszem a könyveket, újságokat, ezt-azt, aminek gondolom, örülnek; én tartok előadásokat, látogatom a közösségeket, de lényeg szerint, ezzel együtt is csak kapok, kapok. Emberséget, vendégszeretetet, hitvalló tanúságtételt, tiszta magyarságot.
A nagyszőlősi református gyülekezet hívott háromnapos igehirdetési sorozatra.
Nagyszőlős, ez a kis város több nemzet, vallás, kultúra különös találkozási pontja.
A huszonnégyezer lakosból öt-hat ezren magyarok, a többi orosz, ukrán, ruszin, de található itt román is. A XVIII. században a krími tatárok betörtek a városba, mindössze öt magyar menekült meg.
Napfényes Virágvasárnap végigsétáltam a terjedelmes belvárost, ahol sorjáznak a különböző templomok. Mindenütt teltházakat láttam, több helyen kívül is álltak, mert nem fértek be a Jézus bevonulását ünneplők. A háromszáz ülőhellyel rendelkező református templomban közel négyszázan voltak, minden korosztályból bőségesen. Faltól falig emberek. A lelkipásztor az ünnepi istentisztelet végén bejelentette, hogy a budapesti vendég tiszteletére és az ünnep miatt is énekeljük el a nemzeti imádságot, a magyar himnuszt. Istenem, hogy szólt! A népszavazás idején hallottam olyan szélsőséges véleményt, hogy ezek már nem is magyarok. Erre csak azt mondhatom: magyarságot, hitet, emberséget ma inkább határon túli testvéreink között tanulhatunk, kaphatunk.
Virágvasárnap délután újra megtelt a szent hely a Máramaros-Ugocsa Egyházmegye érdeklődő tagjaival. Ez utóbbi mondatot elsősorban a megye neve miatt írtam le. Igen, van ilyen, Máramaros-Ugocsa Egyházmegye. Tudjunk róla, ne felejtsük, tartsuk számon!
Munkácson élő fiatal barátommal, Jenei Ottó teológiát végzett gyülekezeti munkatárssal meglátogattuk a nagydobronyi testvéreket. Itt egy napot töltöttek együtt cigányok és magyarok, épültek egymás hite által. A dobronyi megtért cigányok egy csoportja korábban Magyarországon járt. Meglátogatták a váci fegyházat és a hit örömhírével szolgáltak a fogvatartottak között. Erről számolt be Gyuszi testvér, aki Istenre találása előtt kilenc évet töltött börtönben, ahogy a kárpátaljai cigányok mondják, tyurmában. Elmondta, hogy amikor belépett a váci börtönbe, rászakadt a múlt minden terhe, meglett férfi létére sírnia kellett, de érezte, hogy Isten visszaküldte a tyurmába, hogy biztassa az Istennel való kapcsolatra, egy jobb életre a foglyokat.
Néhánynapos utam feledhetetlen élménye volt egy kis cigánygyülekezettel való találkozásom is. Oroszkomoróc nevű helyen él kétszázötven csak magyarul tudó cigány. A szovjet időben sem sokat háborgatták őket, több gyermek nincs is anyakönyvezve. Senkinek se számítanak, nem jegyzik őket. Élnek, ahogy tudnak. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd faluból elkezdett járni hozzájuk egy magyar férfi, Krisztusa követségében. Megszületett az élő hit és annak következtében a gyülekezet, ma huszonöt taggal és még egyszer annyi érdeklődővel. Épült egy ragyogó, hófehér falú imaház. Forró teával, süteménnyel és hitükről való örömteli beszámolóval láttak el minket. A magyar férfi, aki többgyermekes édesapa, évek óta kánikulában vagy hóviharos időben kilométereket kerékpározik, több esetben gyermekeivel együtt a komoróci cigányokhoz.
Betértem a feketepataki parókiára is. A kedves lelkészcsaládtól kaptam egy ún. „könnyező pálmát”. A különös virág túlélte az utazást, és azóta megjelent egy újabb hajtás, egy friss levél rajta cinkotai otthonunkban.
Testvérek, kedves hallgatóim, a kárpátaljai könnyező pálma újabb levelet hajtott.
Kossuth rádió, 2007. április 30.