Istentiszteleti életünkről
– liturgia, az úrvacsora rendje, az istentisztelet időpontja, kezdete és vége és egyebek –
Átrendezett liturgia
Hírlevelünk legutóbbi számában Blázy Árpád lelkész írt a kis mértékben átrendezett liturgiánkról. Arról, hogy minden 11 órakor kezdődő istentiszteletünkön sor kerül „beépítve” az úrvacsoraosztásra. Ezért az úrvacsorai rész bűnvallását/gyónás/ és a kegyelemhirdetést /feloldozás/ átemeltük a bevezető liturgia bűnvallási és kegyelemhirdetési helyére.
Kezdetben néhány testvérünknek talán szokatlan volt ez a változtatás, de kis idő alatt bebizonyosodott, hogy így gördülékeny és egész az istentisztelet.
Kezdeti bizonytalanság után az is egyértelművé vált, hogy a gyónási kérdések és a kegyelemhirdetés alatt az egész gyülekezet feláll, függetlenül attól, hogy készül-e úrvacsorát venni valaki vagy sem. Ez olyan általános gyakorlattá vált, mint ahogy az ige hallgatása vagy áldás alatt mindenki feláll.
Megtörténhet az is, hogy valaki az istentisztelet közben dönt, hogy mégis vesz úrvacsorát. Ez természetesen lehetséges.
Nehéz megvallani bűneinket már az istentisztelet elején
Felvetődött az a szempont is, hogy olyan komoly kérdésre hogyan lehet testületileg „kötelezően” válaszolni, hogy „megbocsátottál-e az ellened vétkezőknek?”.
Természetesen az istentiszteleten semmi sem „kötelező”, hiszen önként jövünk a templomba és az is tapasztalat, hogy nehéz döntéseinkben, pl. hogy meg tudok-e bocsátani, Isten Lelkének erejére van szükségem. Hitünk nem automatizmus.
Gondoljunk viszont arra is, hogy az Úrtól tanult imádságot is „testületileg” mondjuk, hasonló „nehéz” tartalommal.
Fontos még az a szempont, hogy szükségünk van már az alkalom elején bűnvallásra, hiszen így léphetünk Isten elé képmutatás nélkül.
Az úrvacsora formai kérdései
Újra bevezetjük a rég nem gyakorolt szép rendet, hogy a templomhajó két szélén megyünk előre és középen térünk vissza helyünkre.
Időnként ún. mozgó úrvacsorát (folyamatosan haladva, állva vesszük magunkhoz a jegyeket) tartunk nagy létszám esetén, de arra törekszünk, többek kérésére is, hogy legtöbbször térdelve vegyünk úrvacsorát.
Mikor kezdődik és végződik az istentisztelet?
Aránylag sokan érkeznek késve az istentiszteletre és távoznak még a befejezés előtt. Ez több szempontból sem jó gyakorlat.
Véleményem szerint nehezen tudunk kilépni a hétköznapok rohanásából. Pedig szükségünk van arra, hogy lassítsunk, ünnepeljünk. A lelki megújulásra is időt kell szánni.
Ma is vannak gyülekezeteink, melyek már istentisztelet előtt akár ½ órával is énekelnek, imádkoznak. Kelenföldön, ha nem is él ez a szokás, mégis többen vannak, akik már az alkalom hivatalos kezdete előtt megérkeznek. Kezdés előtt ½ órával mindig kinyitjuk a templomot. Olyan jó belépni a templom istenes csendjébe! Megpihenni, elcsendesedni, készülni az igére, az úrvacsorára.
Köztudott, hogy néhány testvérünk már ½ 11 órakor összejön az alagsorban imádkozni az istentiszteletért.
Spurgeon nagy igehirdető miközben 6000 embernek prédikált, az altemplomban 400-an imádkoztak az istentisztelet áldásáért.
Tehát az istentisztelet nem a bevezető szavakkal, még inkább nem a prédikációval kezdődik, hanem a harangszóval, mely után a kezdő ének előtti orgonaszó teremti meg az elcsendesedés, a ráhangolódás alkalmát. Átéltem olyan istentiszteletet is külföldön, amelyen az igehirdetés után csendes orgonaszó mellett lehetett gondolkodni tovább az ige üzenetén vagy felelni imádságban Istennek.
Az istentisztelet vége pedig az áldás és a záróének. Milyen jó utána még beszélgetni a testvérekkel!
Természetesen vannak előre nem látható akadályok, pl. késik a busz vagy valamiért sietni kell, de ezek legyenek rendkívüli esetek.
Milyen hosszú egy evangélikus istentisztelet?
Erre nincs szabály. Az esti vagy ún. délutáni rövidített rend szerinti 3o-4o perces is lehet. Egy ünnepi, alkalom, – pl. konfirmáció – énekkari szolgálattal, az átlagosnál több úrvacsorázóval akár két órán keresztül is tarthat. Az általános gyakorlat a kettő között van. Az a tapasztalatom, hogy némelyek kb. egy óránál többet nehezen bírnak ki. Mintha a kapkodó, nyugtalan fővárosi élet így diktálná. Pedig hol van az megírva, hogy egy istentiszteletnek 6o percesnek kell lennie?
Legyen az istentisztelet, ezen belül az orgonajáték, éneklés, prédikáció összefogott, gördülékeny, de amikor végre vasárnap Isten népe találkozik, együtt ünnepel nem szabad „rohanni” sem.
Az igehirdetésnek is van egy ésszerű hosszúsága. Nem lehet túl rövid, de túl terjedelmes sem. Talán legideálisabb a 20-25 perc, de az igehirdetésnél mégsem ez a legfontosabb szempont. Az Istentől megáldott prédikációnál elfelejtjük nézegetni az órát. Minden prédikációnak van emberi része is. Próbáljunk ne erre figyelni, hanem arra, hogy Isten mit üzen. Karácsonyi példával élve: Ne a jászol legyen a lényeg, hanem az, aki benne fekszik.
Szeverényi János
***
Megkérdeztük Szeverényi Jánost a templomi faliújságon is látható, olvasható Egyházunk mai fogsága című irat keletkezésének körülményeiről, hatásáról, eredményéről.
Mi vezérelt, hogy elindítsd a levél megírásához vezető folyamatot?
Észlelve egyházunk gondjait, nyomorúságait 2001. november 28-án néhányan testvéri találkozón vettünk részt Kelenföldön, mely alkalommal imádkoztunk egyházunkért és Isten vezetését keresve beszélgettünk a megújulásról. Úgy határoztunk, hogy megfogalmazunk egy levelet, melyet szélesebb nyilvánosság elé viszünk. Így jött létre 2002. január 8-án egy nagyobb létszámú alkalom, melyen mintegy 80-an véglegesítettük az iratot.
A levél minden evangélikus egyháztagnak szól, így hozzáférhet bárki, most mégis megemlítem főbb tartalmát.
Szóvá tettük, hogy egyházunk sajtójában és más fórumain is megjelent a korunkra, a korszellemre jellemző szabados gondolkodás, mely ellenkezik Isten igéjével.
Felhívtuk a figyelmet arra, hogy a püspököknek nagy a felelőssége a tévtanítások kezelése ügyében. Konkrét javaslatokat is tesz a levél a megújulás irányába: a lelkészképzés, a sajtószolgálat, ifjúsági munka, hitmélyítő konferenciák, népfőiskola-rendszer erősítése, fejlesztése.
Egy mondatban összefoglalva: „egyházunk élete érdekében a jövőben sokkal határozottabb biblikus és reformátori alapokon történő tájékozódásra van szükség.”
Mit tudsz a levél utóéletéről, a reakciókról?
A levelet eddig több mint 300-an írták alá. Nagyon sok jelzést kapunk az egész országból, hogy örülnek a megújulásért végzett szolgálatunknak és támogatni kívánják azt.
Talán a legmegindítóbb annak a 89 éves néninek a levele, aki Túróczy Zoltán és társai 70 évvel ezelőtt elindított megújulási mozgalmához, a „Baráti Kör”-höz tartozott és azóta sem hagyta abba testvéreivel az egyházunkért való imádkozó szolgálatot.
Mivel levelünk a gondokról és a nyomorúságokról szól hangsúlyosan, többeknek nem tetszik és támadásokat is el kell viselnünk. Régi tapasztalata az egyháznak, hogy a megújulás, a reformáció vajúdás, szenvedés, vihar nélkül nem megy.
Többen szervezési gondokat is emlegetnek…
A szervezéssel nem voltak gondok, viszont ahogy híre ment annak, hogy Kelenföldön valamilyen országos jellegű „reformáció” készülődik, többen nyugtalanok lettek, pl. azért mert nem kaptak meghívót. Azt értették néhányan félre, hogy nem egy nyílt országos fórumot hirdettünk, hanem egy limitált létszámú műhelymunkát. Olyanok is eljöttek, akiket nem hívtunk, akik nem értenek egyet szolgálatunkkal, de ez lényegesen nem zavarta meg munkánkat.
Hogyan képzeled el a továbbiakat? Mit remélsz a jövőben?
Az a tapasztalatunk, hogy kapunk Istentől vezetést és áldást szolgálatunkban. Annak ellenére, hogy országos hetilapunk az Evangélikus Élet egyelőre elzárkózott a levél közlésétől, rendkívül nagy a levél hatása szerte az országban.
A január 8-i alkalom előkészítő közössége megbízott dr. Győri József másodfelügyelőnkkel és ifj. dr. Fabiny Tibor egyetemi tanárral együtt, hogy készítsünk elő egy újabb alkalmat. Ez március 16-án, szombaton de. 10 órakor lesz tanácstermünkben, mikor is megalakítjuk az Evangélikus Belmissziói Egyesületet. Erre a közgyűlésre hívunk minden megújulást akaró testvérünket.
Egyházunk országos elnöksége is meghirdetett egy fórumot a Fasori Gimnáziumba április 12-ére. Ennek is örülünk.
Isten áldása legyen munkátokon!
Ittzés Szilvia
Kelenföldi Hírlevél 2002. tavasz