Velem van Istenem – Kárpátalján is
Zseblámpa a szószéken, óvóhely az óvodában, temetés a halál beállta utáni órákban… Frissen szerzett kárpátaljai tapasztalatairól írt Szeverényi János országos missziói lelkész.
„Mindig velem, Uram, mindig velem, / Még ha nem láthat is gyarló szemem. / Azért ez énekem: Velem van Istenem, / Velem van Istenem, mindig velem.” (Református énekeskönyv, 799) Amikor nem volt szabad a magyar Himnuszt énekelni, ez az ének volt a „kárpátaljai himnusz”. Most is énekeltük a kisdobronyi temetőben, a „málenkij robot” áldozatainak emlékművénél. Sokat szenvedett az ottani magyarság a 20. században.
Hosszú idő után szolgálhattam újra kárpátaljai testvéreink között. Az elmúlt években a megélhetési nehézségek miatt sokan vállaltak külföldön munkát. Ennek következtében a családok egy része széttöredezett. Majd jött a járvány, pusztított az aszály, és kitört a háború.
Az élet sok tekintetben nem a megszokott mederben folyik. Például vasárnap az istentiszteletre érkezve egy gyülekezeti tag bejelentette, hogy reggel nyolc órakor meghalt valaki a családjában. Röviden megbeszélték a lelkésszel, hogy délután kettőkor már el is temetik. A járvány óta néhány órával a halál után el kell temetni a halottakat. A különleges körülmények átírják az évszázados szokásokat, még a szeretteiktől való búcsúzás hagyományos menetét is.
A különösebb politikai viharok nélküli csendesebb évek után most újra bajok vannak. Mindennaposak az áramszünetek. A szószékre zseblámpát kellett magammal vinni, hogy áramszünet esetén is fel tudjam olvasni az igét. Az oktatási intézmények csak akkor működhetnek, ha óvóhelyeket alakítanak ki. Megnéztem egy óvodában az erre a célra berendezett helyiséget. A gyerekek ott is játszanak; a falakon szép, vidám festmények… Ők nem is tudják, hogy óvóhelyen vannak. A nyugdíjak húszezer forintot érnek, ugyanakkor az árak megemelkedtek.
A magyar állam sokféle módon segíti a kárpátaljai magyarokat. A helyiek is összefognak. Például a kisdobronyi református gyülekezet asszonyai hetente háromszor főznek ebédet, amit ötven házhoz ki is szállítanak. A hozzávalókat részben a maguk által megtermelt zöldségek teszik ki. A tiszaágteleki esti evangelizáció végén a lelkész láthatósági mellényt osztott a templomból hazaindulóknak. Közvilágítás nincs, ezért a mellény életet menthet.
1990-ben jártam először Kárpátalján, az utolsó évben, amikor még a Szovjetunió része volt. Csak Záhonynál lehetett a határon átutazni. Akkor sem volt közvilágítás.
Az első szabad években megnyíltak a különböző felekezetű bezárt templomok, a több száz fős ifjúsági konferenciákon sokan megtértek. (A kommunizmusban tizennyolc év alattiaknak tilos volt templomba járni.) Akkor húsz református lelkész szolgált, ma nyolcvan. Azóta három líceum és két gyermekotthon is működik.
Az evangélikus gyülekezeteket nem sikerült újraéleszteni. A hívek a református közösségekbe kapcsolódtak be. Rendszeresen küldjük és visszük nekik is a Híd magazint, a bibliaolvasó Útmutatót és más kiadványokat.
Ma újra sötét van az utcákon, az otthonokban, templomokban. Kárpátalja nem a szívem „csücskében” van, hanem a közepén. Hiszem, hogy az Úr megőrzi és megáldja az ott élőket.
A fenti énekből még egy versszak: „Bánat vagy félelem, kétség ha jő, / Hű karja átölel, oltalmaz ő. / Nappal s bús éjjelen az Úr mindig velem, /Az Úr mindig velem, mindig velem.”
evangelikus.hu, 2022. december 5.