Pillangó
Kamaszkoromban láttam a békéscsabai Szabadság moziban a Pillangó című világhírű filmet Steve McQueen és Dustin Hoffman főszereplésével. A film plakátját elkértem a mozigépésztől.
Fél évszázada őrzöm, az ágyam felett tartom. A főszereplő mellkasát ábrázolja a grafika egy hatalmas tetovált pillangóval, jelképezve a szabadulás vágyát és beteljesülését.
Pillangót gyilkossággal vádolva ártatlanul ítélik el életfogytiglanra. Francia-Guyanaban tartják fogva. Többszöri sikertelen szökési kísérlet és embertelen szenvedések után mégis sikerül a szökése, szabadulása.
Ez a valóságalappal bíró történet mélyen érintett. A filmben nincs szó vallásos hitről, Jézusról, megváltásról, de az ember szabadság utáni vágyáról igen. Ez a vágy az elhalványult istenképűség jele. A legtöbb emberben, népben, közösségben tapasztalható. Az egyiptomi szolgaságban élő zsidók vágyódtak a szabadulásra. Nyilván azok is, akik nem hittek szívük szerint az Istenben. És az Úr megszabadította őket is.
Szabadulni szeretnénk minden fájdalomtól, tehertől, megaláztatástól, igazságtalanságtól, rossz, káros szenvedélytől. Ezt az egészséges vágyat cinikus, az emberi méltósággal visszaélő hatalmak, erők, közösségek igyekeznek negatívan bemutatni. Gátlást akarnak így kialakítani bennünk: ne gondolkozz, ne kérdezz, engedelmeskedj. Így volt ez a szocializmusnak nevezett korszakban, és így van ez ma is.
Mindig is része volt szolgálatomnak a szenvedélybetegekkel való foglalkozás. Az elmúlt két évben egyházunk megbízásából Újratervezés néven szervezettebben is vihetem ezt a szolgálatot. Társadalmunkban, egyházainkban is sok a baj, nyomorúság ezen a téren. A szakma legalább húszféle szenvedélybetegséget tart számon: alkohol-, drog-, gyógyszer-, szerencsejáték-, internet-függőség… Sok megrázó történetet ismertem meg. Egy nyolcvanéves nagymama kérte segítségemet, tanácsomat külföldön élő unokája ügyében. A tizenhat éves fiú nem jön ki a szobájából, kimarad az iskolából, vagdossa a karját és nonstop internetezik.
A függők túlnyomó többsége tehetetlen, sokuknak betegségtudata sincs. Szabadító, gyógyító intézményeinkbe csak úgy lehet bejutni, ha az érintett maga jelentkezik, elismeri tehetetlenségét, és segítséget kér.
Az Anonim Alkoholisták tizenkét pontjából az első: „Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben – hogy életünk irányíthatatlanná vált.” Erre a felismerésre sok esetben valamilyen nagy trauma, rémisztő diagnózis, szétesett család vezeti a bajban lévőt.
Egy középkorú férfi sok évnyi szenvedélybetegség után akkor döntött a gyógyulás mellett, amikor tizenöt év után a párja elhagyta. Ez a trauma elég volt ahhoz, hogy abbahagyja az ivást, drogozást, szerencsejátékot. A legutóbbi gyógyító hetünk végén csendesen megvallotta: ezen a héten megtértem.
Több olyan történetet ismerek, amikor valaki saját döntése alapján, önerőből megváltozik. Ez az esetek kis százaléka. Legtöbbször szükség van addiktológiai kezelésre, szakszerű lelkigondozásra és több hónapos rehabilitációra. Mi, keresztyének, úgy gondoljuk, hogy csak Jézus adhat gyógyulást, szabadulást. Lényegében igen, ez így van, de tudnunk kell, hogy a teremtés által belénk kódolt szabadságvágy és a nem hívő orvosok, családtagok, intézmények is eszközök lehetnek Isten kezében.
Dunántúli Harangszó, 2026. ősz
