„Hol van Ábel, a te atyádfia?” – A testvér az utcán hever
Elég sokat hallunk manapság az utcán élőkről, a hajléktalanokról. A téma rendkívül nehéz és összetett. Még a tüneti kezelés is nehezen megy (begyűjteni, bevonni őket hajléktalan szállókra), nemhogy a pontos diagnózis után igazán hatékony küzdelem a megelőzésért és a rehabilitációért. Tudni kell, hogy ma több százezer potenciális hajléktalanjelöltje van társadalmunknak. Akik az utcára kerülnek, és rendkívül gyorsan leépülnek testileg-lelkileg, csak a jéghegy csúcsát jelentik.
Kb. három millióan élnek létminimum alatt, legalább két millióan szívszorítóan szegények, munkanélküliek. Válás következtében sok férfi veszíti el egzisztenciáját. Könnyen jelentkezik ilyenkor az alkohol adta kábultság, fájdalomcsillapítás. A szegénységnek sok kemény következménye van: félelem, létbizonytalanság, rezignáltság, idegbetegség, családi krízisek stb.. A szegénység, a kiszolgáltatottság az igazi oka a hajléktalanságnak. Némelyek jó szándéka ellenére a bűn, az önzés miatt megbukott a szocializmus. De az egyház, a keresztyénség SOHA NEM ADHATJA FEL A SZOCIÁLIS GONDOLATOT ÉS GYAKORLATOT!
Ezt ma nem népszerű képviselni. Az életes egyház nem lehet komformista, nem sodródhat az árral. Bibliaismerők tucatjával idézhetik teljes összefüggésében a Szentírást ilyen szempontból. A vadkapitalizmus, a pénz imádata könyörtelen, embertelen, istentelen jelenség. Az is vitathatatlan, hogy a legtöbb ember felelős saját életéért, sorsáért. Ezért rendkívül jelentős terület a megelőzés szempontjából az egészséges nevelés. Riasztó jelzésnek vélem, hogy komoly politikai erők küzdenek a hitoktatás, de még az általános erkölcsoktatás ellen is, ugyanakkor támogatják a fiatalok butítását, kábítását. De sokan vannak olyanok is, akik önhibájukon kívül kerülnek bajba.
A végeredmény szempontjából lényegtelen, hogy ki miért jutott nehéz helyzetbe. Az egyháznak és a keresztyéneknek mindent meg kell tenniük a megelőzésért és helyreállításért. Bármilyen szép is az a gondolat, hogy az egyház feladata a sírók vigasztalása, ma már így ez tarthatatlan és kevés. Mit tehetünk?
- Részt kell vennie az egyháznak mint szervezetnek a politikai, társadalmi, szociális döntésekben. Legalább is hatást kell gyakorolni a döntéshozó testületekre. MEG KELL SZÓLALNI! „Nyisd meg szádat a némáért.” (Példa 31,8)
- Biztatni kell egyházunk tagjait, hogy a maguk hivatásában határozottan képviseljék a keresztyén értékrendet.
- Lelkészeinket, gyülekezeteink tagjait képezni kell az evangéliumi szociális munkára.
- Országos és gyülekezeti szinten tudatosan gyakorolni kell a társadalmi missziót. (iszákosmentés, drogosok rehabilitációja, cigánymisszió, családsegítés stb.) Legtöbb gyülekezetünk nem kész arra, hogy igazán hatékonyan foglalkozzon a rászorulókkal. Ez szakma, de hitkérdés is.
- Nagy gyülekezeteink együttműködve az állammal és az önkormányzatokkal misszós állomásokat kell, hogy szervezzenek, ahol keresztyén motiváltságú testi-lelki-szellemi rehabilitációs folyamatba vonhatják be a rászorulókat.
- A gyülekezet hatósugarában működő nevelőotthonokban vállalni a szolgálatot. A gyermekeket beszeretni a gyülekezetbe és talán a családokba is. Kelenföldi gyülekezetünkben gyűlnek a tapasztalataink ezen a téren. Az állami gondozottak különösen is veszélyeztetettek.
Isten tud Ábelről, a leütött testvérről, tud a pusztába kizavart Hágárról, tud az elűzöttekről, rászorulókról. „Aki tudna jót cselekedni, de nem teszi, bűne az annak.”
CREDO Evangélikus Műhely