Ifjúság – egyház – pünkösd
A minap egy húsz év körüli fiatalemberrel beszélgettem, aki az egyik budapesti aluljáróban keresztyén társaival hirdette az evangéliumot. Kérdésemre, hogy melyik gyülekezet tagja, kissé zavartan válaszolt: „Katolikusnak születtem, megtértem a Hit gyülekezetében, most az Élő Kövek egyházának vagyok tagja. Abba a gyülekezetbe szeretnék tartozni, ahol Isten jelen van.”
Úgy gondolom, elég jellegzetes esetről van szó. Egy fiatal, aki nem találja helyét az egyházban, akit más „megújult” fiatal keresztyének elérnek, „igazi” élményt nyújtanak neki, de mivel a hangsúly az élményen van, azon, hogy „jól érezze magát”, tovább megy egy harmadik gyülekezetbe, ahol talán többet nyújtanak, „Isten még inkább jelen van”. Félreértés ne essék, nem Isten munkáját akarom megkérdőjelezni. Hiszem, hogy Ő sok gyülekezetben működik, de itt mégis rá kell mutatnom valamire. Elmondtam ennek a fiúnak, hogy véleményem szerint nem az a lényeg, hogy olyan gyülekezetet válasszunk, „ahol Isten jelen van”, hanem engedjük, hogy Isten helyezzen el minket a magunk helyére, feladatába. Isten amúgy is jelen van mindenütt, még a pokolba is alászállt. Az emberek között ne lenne ott?
Jézus és követői nem ott vannak, hol lelkileg kiszolgálják őket, mint valami konzumkeresztyénség, hanem ott, ahol szükség van, ahol hiány, betegség és nyomorúság van!
Az egyház a mi lelki anyánk, ha néha fáradt, vagy ráncos, netán „parázna”. Az anyákat nem szokás lecserélni. A „Tiszteld atyádat és anyádat!” parancsolatnál nincs olyan lábjegyzet, hogy csak akkor tiszteld, ha elég jó fej, ha úgy hisz, vagy nem hisz, ahogy a fiacskája.
A fent említett fiatalember azt is elmondta, hogy megtérése után elköltözött otthonról, mert szülei hitetlenek és nehéz volt ezt a helyzetet elviselni. Valakit húsz éven át szeretnek, nevelnek, gondoznak, aztán egyszer csak megtér és félredobja az öregeket valami lelki roncstelepre. Elképesztő!
Luther szerint, ha a kocsis megtér, azt először a lova veszi észre. Luther nyomán mondhatjuk, ha egy kamasz megtér, azt először a szülei kell, hogy észrevegyék. Akár hívők, akár nem. Az új vallások és szekták nem a hordozásra, áldozatra segítik a fiatalokat, hanem kihívják őket a családjukból, egyházukból, mondván: „nálunk többet kapsz”.
Krisztus nem a családból hív ki, hanem a bűnből, önzésből és beküld oda, ahol baj van. Ilyen istenfiakra sóvárog a világ.
Meg kell említeni a kérdés másik oldalát is. Mi, ún. történelmi egyházak, betöltjük-e küldetésünket: „Menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népet!”? Úton vagyunk-e, követjük-e a Bárányt a világ országútjain? Mozdulatlanságunkkal nem adjuk-e át a terepet az igazi egyház karikatúráinak? Számtalan veszélyes szekta szedi százával áldozatait, elsősorban a városokban. Tény, hogy megrostálás, üldöztetés után vagyunk. Egy nemzedék nagy része hiányzik, így még nehezebb a korban távol lévők egymásra találása.
Tudomásul kell vennünk, hogy a magyar fiatalok többsége a mi „falainkon” kívül van. Ki kell lépni hozzájuk, ahogy a Názáreti tette. Meg is ütköztek rajta az akkori bezárkózó, ítélkező vallásos fejesek. Jézus gúnyneve a „bűnösök barátja” volt, mert közéjük ment, leült velük enni, inni. Teljes közösséget vállalt velük. Az egyház, a gyülekezet saját lényegét érti félre, ha magáért van. Az autó célja nem a tankolás, hanem a „hordozás”. Az egyház célja nem a templomi élet. Az eszköz, alapfeltétel ahhoz, hogy aztán „feltankolva” kilépjünk, hordozzunk másokat.
A pünkösd nem felekezet, hanem alapja, feltétele az egyház életének. „Ifjaitok látásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak” (ApCsel 2,17). Imádkozzunk azért, hogy ifjaink úgy lássanak, ahogy Isten látja a világot, az embereket és, hogy véneink Isten álmait álmodják, amelybe beleférnek a „mai fiatalok” is, a maguk sokszor harsány, eleven természetével.
VEZESS! – Keresztyén ifjúsági vezetők lapja, 1995. II. negyedév, 20. szám