A Szentlélek személye és munkája az evangélikus teológia értelmezése szerint

„…szívünkbe áradt Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5)

Dél a Szentlélek tüzében ég: Afrika, Ázsia és Dél-Amerika nagy területei ébredést élnek át napjainkban. Ébredésnek nevezzük azt a történést, amikor egy időben sokan jutnak hitre, születnek újjá. Ezt emberek nem tudják produkálni. A hit terjedése sok helyen hasonlítható az első keresztyén gyülekezetek születéséhez, a Péter szolgálata kapcsán megtért háromezer ember esetéhez.

„Helyzet van”
Évezredes igazolhatatlan negligálás, őrlángon tartás után a 19. századi megújulások, ébredések jelezték: Ő van, él és cselekszik. Munkája, hatása kiteljesedett az elmúlt században. A 20. század a misszió és a mártíromság ideje lett.
Mit tettünk mi, evangélikusok az Apostolok cselekedeteivel, az Első korinthusi levél 12–14. fejezeteivel és tulajdonképpen az egész Bibliát és minden egyházi, lelki megújulást átható szentlelkes valósággal?
Az elfogadhatatlan érv és magyarázkodás, hogy a Szentlélek csak akkor és ott, az apostoli időkben működött erőteljesen, gazdagon, bátran, hatékonyan; jelek és csodák kíséretében. Mi, sárból formáltak eldönthetjük-e, dogmáinkkal meghatározhatjuk-e, hogy a határtalan, szuverén, teremtő Lélek mikor, hol, milyen módon működik?

Az egyház, néhol a mögötte és a benne lévő világ (és gonosz) hatására mederbe kívánja terelni a Lelket. Milyen nyomorúságos, szánalmas erőlködés ez! Gondoljunk például a diktatúra idejére.
Ő nem a rendetlenség Istene, de ha mederben kívánt volna működni, akkor maradt volna a jeruzsálemi felházban egy hallelujázó, messiáshívő kis házi csoporttal. De nem így történt.
Nem inkább arról van szó, hogy a világi hatalom által megfogott, leterhelt, megrontott egyház paráznaságával, anyagiasságával, megtűrt és igazolt, néha megteologizált bűneivel megszomorította és néhol kioltotta a Lelket? Nem arról van szó inkább, hogy a mindenkori rajongók bomlasztó hatására kialakult egy „józan”, intellektuális irányzat, amely nem mer berúgni az istenszerelem borától, nem vállalja az „esztelenséget” és „bolondságot” Krisztusért?

Az evangélikus teológia tud a Szentlélekről, megvallja, időnként emlegeti, de – véleményem szerint – a harmadik isteni személy nem szerepel gondolkodásunkban, hitünkben és egyházi életünkben jelentőségének megfelelően. Sovány a pneumatológiánk.
Ő nem „csupán” az Atya és Fiú lelke, hanem a harmadik isteni személy, akinek üdvtörténeti szerepe és jelentősége van. Jézus eljöveteléig – nagy vonalakban – az Atya korszakáról beszélhetünk, a mennybemenetel után viszont a Szentlélek ideje jött el. Természetesen nem elkülönülve az első két szentháromsági személytől és azok munkájától. Sőt a Szentlélek az, aki valósággá teszi életünkben az új teremtést. Általa tudjuk, hogy Isten teremtményei vagyunk és megváltottak. A Szentlélek Jézusra mutat, és az igében, az ige által működik. Mivel szerepe döntő az egyház életében, érthető, hogy a gonosz megpróbálja – sok esetben sikerrel – személyét, munkáját háttérbe szorítani és lejáratni.

„Egyáltalán nem vagy túl keveset beszélünk a Szentlélekről, mert nem veszünk tudomást róla, vagy nem tulajdonítunk jelentőséget neki” – írja Reuss András erről az irányzatról.Megvalljuk ugyan őt a hitvallásban, hisszük, hogy segíti a gyülekezet életét (igehirdetés, szentségek által), de nem biztos, hogy eléggé szomjazzuk, és engedjük korlátlanul működni bűnismeret, újjászületés, pazar gyümölcstermés és a karizmák gazdagsága által.

Antikarizmatikusság
A rajongás – valóban bántó, méltatlan, kezelhetetlen, kárt okozó – jelensége miatt egy bizonyos „rajongásellenes komplexusban” (Békés Andor) szenvednek a reformáció egyházai.
Kialakult a 20. század folyamán egy fundamentalista jellegű „antikarizmatikus” vonal. Mindent tagadnak, sőt démonizálnak, ami kapcsolatba hozható az úgynevezett pünkösdi jelenségekkel. A vörös posztó leginkább a különlegesebb karizmák: prófétálás, gyógyítás, ördögűzés, nyelveken való imádkozás gyakorlata. Ez utóbbi sokuk szerint görög, pogány jelenség volt a bibliai korban, amely főleg csak a problémás korinthusiaknál volt gyakorlat. Mintha nem is szerepelne a kánonban az Apostolok cselekedetei, és mintha az apostolok fejedelme nem lett volna nyelveken is szóló.
Az irányzat furcsasága például az, hogy az antikarizmatikusok némely képviselői igazán „karizmatikus” igehirdetők. A furcsaságnál riasztóbb az általánosítás, a kategorikus elítélés, némelykor már a Szentlélek személyét és munkáját is érő elutasítás. Kritikájuknak van alapja, de valójában nem tudják, mit cselekszenek.

Karizmánia
A ló másik oldalán a karizmánia, a sok esetben mágiához hasonlító, pogány elemeket is felhasználó irányzat nyüzsög és ficánkol. Szélsőséges, beteges, sőt démonikus eseményekről, jelenségekről is tudunk. A gonosz, a nagy plagizátor, Isten majma a nagy mozgások idején mindig aktivizálódik. (Lásd Jézus három földi évének eseményeit.) Szeretne úgy feltűnni, mintha ő lenne a mozgató. Mindezzel összezavar, megtéveszt, botránkoztat, és a lényegről tereli el a figyelmet.

Ez az irányzat sok esetben félreteszi a keresztről szóló beszédet, csoda-, jel- és érzelemcentrikus, a dicsőség teológiájának csapdájában hallelujázik.
Hatásuk nagyobb, mint ahogyan sokan gondolják. Némelyikük hazánkban is jelentékeny médiamunkával és intézményrendszerrel gyakorol befolyást – olykor még a politikára is. Vezető lelkészeik Istentől felkent apostolnak tartják magukat, ezért általában még a többi, kisebb karizmatikus jellegű közösséget sem veszik partnerszámba.

A jólét evangéliumának teológiája, törvényeskedő, kizárólagos stílusuk, szélsőséges, eksztatikus élményhajszájuk és átokima-gyakorlatuk árulkodik arról, hogy a szektásság karakterjegyeit hordozzák. Ilyen árulkodó jegy a vezető túlzott tekintélye, a kettős nyelvezet (például amikor a televízióban nem a teljes valóságot mutatják be istentiszteleteikről), a túlzott anyagiasság, legfőképp pedig, hogy – szerintük – a kereszt evangéliuma mellett másra is szükség van az üdvösséghez. A pünkösdi jellegű, karizmatikus mozgások olyan erősek, hogy még az úgynevezett antikarizmatikusok gyülekezeteire is hatnak. Felzaklatnak, felingerelnek.

Úgy gondolom, hogy mindkét oldal téved, tévelyeg, félrevezet, sőt vétkezik. A Szentlélekkel szemben is. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen Isten nélkül élnek, munkálkodnának, de bizonyos dolgokban eltérnek az egészséges bibliai iránytól.

Biblikus, egészséges út
A világ minden részében, felekezetében és a születő egyházakban is tapasztalható viszont egy középutas „szentlelkes” vonulat is.
A szorosan vett pünkösdi felekezetben is sokan felismerték a mozgalom betegségeit, kinövéseit, és ezekkel igyekeztek leszámolni. Több esetben sikerrel.

A Biblia szerint az élő hitű, megtért, újjászületett keresztyén ember (és az ilyenek közössége) nem lehet más, mint „karizmatikus”. Vagyis Isten által, a szolgálat céljából megajándékozott egyén és gyülekezet. Az egészséges, biblikus egyház, gyülekezet és hívő ember teológiájának és életének középpontja a kereszt evangéliuma, a theologia crucis. Pál a szélsőségesség hibájába esett korinthusiaknak is azt hangsúlyozza, hogy nem akar másról tudni, csak Jézusról, róla is mint megfeszítettről.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Pál gyülekezetépítésének velejárója volt az ő személyes megajándékozottsága, karizmatikus volta: tanítás, evangélizálás, gyógyítás, lelkek megítélése, nyelveken szólás. És még ki tudja, mennyi ajándék erősítette kiterjedt munkáját.
Az újszövetségi látáshoz és gyakorlathoz hozzátartozik – az erőtlenségen, szenvedésen, üldöztetésen túl – Isten erejének megtapasztalása: rendkívüli erő a cserépedényben. Az újszövetségi korban és az ébredések történetében napjainkig mindig jellemző volt a Szentlélek erejének megtapasztalása, akár jelek és csodák által is.

Ezzel együtt hangsúlyozzuk, hogy nincs nagyobb csoda az újjászületésnél. És a Szentlélek gyümölcse prioritást élvez az ajándékok előtt. A gyümölcs az, amit minden újjászületett hívő élete terem (teremnie kellene), a kegyelmi ajándékot viszont Isten szuverén döntése alapján adja, kihelyezi a gyülekezet építésére. Egy idő után ezeket vissza is vonhatja.

A gyümölcsök jelentősége
Jézus világosan beszél a gyümölcsök jelentőségéről, mivel azok alapján lehet felismerni Isten gyermekeit. Milyen jó lenne, ha a karizmatikusok indítanának egy gyümölcstermőmozgalmat is!
Jézus – és később az apostolok – szolgálatában jellemzőek voltak a csodák. Bármennyi kritikát mondott is az Úr a jel- és csodakívánásról, mégis tudjuk, hogy sok jelet és csodát tett, tömegek keresték, mentek utána ezek miatt.

Ismerjük a kritikusok érveit, akik azt igyekeznek bizonyítani, hogy ez az időszak az apostoli korral lezárult. A klasszikus apostoli idő valóban lezárult az apostolok halálával, de az egyház mindig is apostolinak vallotta magát. A ma egyházának is szüksége van Isten erejére, jelekre és csodákra és ennek következtében ébredésre. A dolgozat elején említett missziós tapasztalatok is erről adnak jelzést.
Fel kell ismerni a szélsőségeket, és keresni kell Isten akaratát és vezetését. Újjá kell születni, kérni, kívánni, venni kell a Lelket. Azzal be kell teljesedni és bőséggel teremni a gyümölcsét, illetve hasznára válni a Krisztus-testnek a kapott kegyelmi ajándékokkal.
Ad fontes! – Jézus ezt a forrást adta a samáriai asszonynak is, aki megtért, megújult, és azután embereket vitt Jézushoz.

Napjaink születő és megújuló gyülekezeteit, egyházait áthatja a Lélek munkája. Az új protestáns mozgások mellett a klasszikus felekezetek is befogadták és gyakorolják a Lélek erejében, hatásában a hitéletet. A római katolikus egyház jelentős része ilyen jellegű megújulást él át, mindezt Róma támogatásával. Amíg nem tudott a pietizmus mély hatást gyakorolni a katolicizmusra, addig a karizmatikus mozgalom megtalálta a katolicizmus kapcsolópontjait: misztika, ima, imádat, csodák és a többi.

Szinte kivétel nélkül mindegyik felekezetben működnek karizmatikus teológusok, csoportok, gyülekezetek. Mintegy ötszázmillió hívő, a keresztyénség negyede része e megújulásnak. De olyan módon is részesülnek egyházak a mozgalom gyümölcseiből, hogy átveszik énekeiket, nézik televíziós műsoraikat, mint például hazánkban a 700-as klubot. Számtalan papra, lelkészre és egyháztagra gyakorolt pozitív hatást a mozgalom, de ezek nem szakadtak ki anyaegyházukból. Sok esetben a hatás „csupán” abban nyilvánul meg, hogy jobban szeretik Istent és az embereket, missziós elkötelezettséggel munkálkodnak.

Megújulni a Szentlélek által
A protestáns evangéliumi vonal két tekintélye, Billy Graham és John Stott óvatos, szeretetteljes kritikájuk mellett tisztelettel beszélnek, írnak a szentlelkes megújulásokról. A Szentlélek-keresztséggel kapcsolatosan mindketten azt hangsúlyozzák, hogy a karizmatikusok az úgynevezett kétlépcsős eseménye (újjászületés után szükség van a Szentlélek-keresztségre) a klasszikus evangéliumi látás szerint egy lépcsőben történik. Az utóbbi esetben – hangsúlyozzák – szükséges a Lélekkel való beteljesedés.
Lépcső ide vagy oda, mindkettőre van ígéretünk, mindkettővel élhetünk.

* * *

„Mit tegyünk, atyámfiai, férfiak?” – kérdezték Péter hallgatói a pünkösdi igehirdetés után. A válasz egyértelmű: „Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak…”
Ez a „kályha” ma is, ahonnan a szent táncra el lehet indulni.

Evangélikus Élet, 2011. október 9. (76. évfolyam, 41. szám)

A cikk a Pesti Lelkészi Munkaközösség 2011. június 8-i, rákosszentmihályi összejövetelén elhangzott előadás szerkesztett változata.