Ima a mélyben

A mélység, az mélység. Csak az ismerheti, aki átélte. „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” kezdetű zsoltárban (130.) említett állapot nem átmeneti rosszkedv, hitharc, kételkedés, gyengeség, hanem a bűnök, fájdalmak, sérülések következtében átélt kilátástalanság, tehetetlenségi állapot. Sötét verem, a halálnak, a Seolnak a birodalma. Dosztojevszkij szerint a pokol a szeretetlenség kínja. Hozzátehetjük, hogy az Isten hiánya. Lehet az emberi élet már a földi létben is pokoli. 
Tudunk-e ilyen helyzetben imádkozni? Nem mindig. Néha beáll a halálos csend a kátrányfekete éjszakában. Ilyenkor nemhogy „szalonképes” „oltári” imádságot nem tudunk mondani, de beszélni és gondolkodni sem vagyunk képesek. A fájdalom, a szomjúságos hiány vagy megkötözöttség mumifikálódott helyzete ez. Behálózott légy a pók birodalmában; nincs emberi segítség, nincs esély és remény. 
Ilyenkor jobban várjuk Istent, mint az őrök a hajnalt. Egy ismerősöm három évig volt a Fertő tavon határőr. Később, amikor nevetett, kattogott az állkapcsa a sok vacogás, reszketés kaján következményeként.

A hívő ember is eljuthat ilyen állapotba? Ha őszinték vagyunk, akkor igennel válaszolhatunk. Sok bibliai és egyháztörténeti szereplő juthat eszünkbe. Jób és Krisztus elsősorban. A hívő Jób mindent elveszített, ami kedves és fontos volt számára. Mérhetetlen gyászában, betegségében kiszáradt torokkal is Istenért imádkozik Istenhez. 
És a mi szeretett Megváltónk, aki mindent veszni hagyott, és akit az Isten is elhagyott. Nem maradt senkije és semmije, csak a bűn, az ítélet és az átok. „Miért hagytál el engemet…?!”
Meg kell említeni a sok neves és névtelen keresztyént, aki átélte és a cikk olvasása idején is átéli az elhagyatottságot, a szenvedést, halálfélelmet, üldöztetést, a bűn szorítását, rabságát.
A történelem folyamán soha ennyi ember egy időben nem tért meg Istenhez, mint napjainkban: naponta tízezrek. És soha ennyien nem váltak megkínzott, megalázott foglyokká és mártírokká hitük miatt: évente százezres nagyságrendben. Felfoghatatlan szám ez. Ilyenkor összetörik a naiv, általános, adok-kapok üzleti motiváltságú jóistenhit…
A halálos csend után először talán csak nyüszítünk, jajgatunk, sóhajtunk: „Elevenen a csillagok alá, / az éjszakák sarában eltemetve, / hallod a némaságomat? / Mintha egy égbolt madár közeledne. // Így hívogatlak szótalan: / az örök hallgatásból, / idegen egeid alól / valaha is kiásol? // Eljut hozzád a panaszom? / Hiába ostromollak? / Köröskörűl a félelem / zátonyai ragyognak. // Számíthatok rád Istenem? / Úgy vágyom közeledre, / dideregve csak hevesebb / a szerelmek szerelme! // Temess a karjaid közé, / ne adj oda a fagynak, / ha elfogy is a levegőm, / hívásom sose lankad. // Légy reszketésem öröme, / mint lombjai a fának: / adj nevet, gyönyörű nevet, / párnát a pusztulásnak.” (Pilinszky János: Panasz)

A lecke kemény, de van remény. Miért? Mert „Isten mégis nagyobb a mi szívünknél”(1Ján 3,20). Nagyobb a bűnnél, hitetlenségnél, ördög hatalmánál és a halálnál. Egyetlen reményünk és esélyünk Isten irgalma. 
Első szolgálati helyemen ismertem meg Kapi Gyula és Sántha Károly énekét, melyben ezt imádkozhatjuk: „Kik eltévedtek az úton, / Azokért jöttél, Jézusom.” (EÉ 415,4.) Kezdő, tapasztalatlan segédlelkészként tanultam ezt a dalt idős felügyelőmtől. Ő is, én is esendő, botladozó gyermekei voltunk Istennek. Sokat énekeltük együtt másokkal temetésen, bibliaórákon, házaknál haldoklóknál.
Igen, ő azokért jött, akik „mélységes mélybe” (Luther éneke, EÉ 402) kerültek, akik már imádkozni sem tudnak, akik rájöttek arra, hogy önerőből nincs esélyük a „testtel, világgal, ördöggel” szembeni harcban; akik várják és nagyon óhajtják a szabadulást, megváltást. 
Nehéz iskola ez, de nem ígért az Úr az övéinek gondtalan, rózsaszínű életet. Így vigasztal minket az ige: „…elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” (Lk 10,3) „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn 16,33) „…akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják.” (2Tim 3,12) „…sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” (ApCsel 14,22)
Isten fel akar minket emelni az ő „szintjére”, be akar vonni minket gondolataiba és munkájába. Ehhez pedig olyanokra van szükség, akik edzésben vannak: „…hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre.” (1Pt 1,7)

Az ilyen Krisztus-követők nem redukálják ima- és hitéletüket egy-egy órácskára, néhány percre. Tudják, hogy életük el van rejtve Krisztusban. Ismerik a szavak nélküli ima valóságát és erejét is, istentiszteletük huszonnégy órás, mert tapasztalják, hogy Uruk nonstop munkában van, „nem szunnyad, nem alszik Izráel őrizője” (Zsolt 121,4). Reményük és erejük az, hogy a mennyei főpap közbenjár övéiért, és „maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal” (Róm 8,26). Mert „az Úrnál van a kegyelem, és gazdag ő, meg tud váltani (Zsolt 130,7). 
A kegyes élet titka itt található. A mi döntésünknél erősebb az, hogy ő döntött mellettünk. Imádkozó életünknél sokkal értékesebb és biztatóbb, hogy ő maga közbenjár és fohászkodik érettünk. A mélységben, sötétben, elhagyatottságban, bukásokban – a látható és érzékelhető látszat ellenére is – tudhatjuk, hogy eljön a hajnal, lesz kikelet, feltámadás, hogy így, ebben az állapotban is benne vagyok Isten akaratában, szívében, szeretetében.

Evangélikus Élet, 2014. február 2.