Láttál-e már kalasnyikovos angyalokat?

„Szeverényi honvéd, maga nem szerel le idő előtt, mert teológus!” – kiáltotta indulatosan Homoki főhadnagy. Teológiai hallgatóként két évre kellett bevonulnom katonának. Egy tiszthelyettes tanácsára kértem szemem kivizsgálását, mivel annyi dioptriaszámmal, amennyi nekem akkor volt, be sem kellett volna vonulnom. Hogy is kezdődött ez a nehéz és szép történet?

Hagyd el mindenedet
Újjászületésem után néhány hónappal,1979-ben beadtam jelentkezésemet az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Az akadémiának le kellett adnia a névsort az állami szerveknek. A tizenhét jelentkezőből, akiknek nagy része fiú volt, csak két hallgatót hívtak be katonának: Brebovszky Jánost és engem. Ami összekötött bennünket, az a Győri János Sámuel által vezetett békéscsabai, mozgásban lévő evangélikus ifjúsági közösség volt. Nem tartom véletlennek, hogy minket választottak ki a hatóságok.

A főiskola elkezdése előtt Hír Feri motoros barátommal bejártunk néhány környező országot: Csehszlovákiát, a Német Demokratikus Köztársaságot és Lengyelországot. A szép látnivalók mellett végigjártuk az auschwitzi és a buchenwaldi koncentrációs tábor barakkjait is.
Éjjel érkeztem haza csabai albérletembe. A házi néni, Elen mama könnyes szemmel adta át a katonai behívót. Kissé megroggyantak a térdeim. Nem elég, hogy öt évig tanulnom kell, most még hozzájön két év honvédség. Ráadásul Lentiben, a négyszázharminc kilométerre lévő, hírhedt alakulatnál. A lelkészi szolgálat elérhetetlennek tűnt, hiszen hét év nagy idő.

Másnap felkerestem Emike nénit, aki hívő asszony volt. (Az ő házukban tartott bibliaórán térített magához Isten.) Ő csak annyit mondott: gyere, Jánoskám, imádkozzunk! Életemben először térdre esve imádkoztam. Meghallottam az üzenetet:„Ne félj, enyém vagy, veled leszek!” „De Uram, semmim és senkim se lesz, el kell hagynom mindent, ami nekem fontos.” A válasz megint ez volt: „Enyém vagy, és ez elég lesz.” Még ezt mondta az Úr:„Szószéken is lehet valaki nélkülem, de a katonaságnál is lehet valaki velem.” Békével a szívemben álltam fel.
Felkerestem a hadkiegészítő parancsnokságot, hogy jelezzem: úgy kaptam behívót, hogy előtte még sorozáson, egészségügyi vizsgálaton sem vettem részt, és a hétdioptriás szemem miatt talán be sem kellene vonulnom, illetve úgy megyek katonának teológusként, hogy a fő- iskolai felvételit a bevonulást követő napon tartják. (A diktatúra adminisztrációja itt figyelmetlen volt.) Egészségügyi kifogásomat meg sem hallották volna, viszont engedélyt adtak arra, hogy Brebovszky Jánossal együtt egy nappal később vonuljunk be a seregbe.
Barátaink áldással, imával búcsúztattak. Szükségem is volt rá, mivel mindent ott kellett hagynom, ami az addigi életem volt: munkahelyemet, albérletemet, szülővárosomat és a legfontosabbat, a keresztyén közösséget, a bizonyságtevő, mozgalmas hívő életet.
A teológiai professzorok elé már tar fejjel álltam. Lelkes, hitvalló önéletrajzomat kezében tartva egyikőjük azt a kérdést tette fel, hogy mi a véleményem a nyelveken szólásról. Válaszom ez volt:„Ugyanaz, mint Pál apostolnak.” Kezet fogtak velünk, és mentünk a seregbe.

Kalasnyikovos angyalok
A lenti alakulat „első lépcsős”(háborús helyzetben őket küldik előre „golyófogónak”), politikailag megbízhatatlan, „kispapdarálós” helynek számított. Határozott cél volt a kispapok átnevelése, illetve „megszotyogtatása”. Rémisztő történeteket lehetett hallani a teológus katonák meggyötréséről.
Lentibe akkor huszonhárman vonultunk be öt felekezetből: római katolikus, görögkatolikus, református, baptista és evangélikus. Sokat beszélgettem és imádkoztam egy szabadkeresztyén fiúval is. Összesen ötvenen voltunk, hiszen többen már korábban bevonultak.
Mi Jánossal egy nap késéssel, kissé fáradtan, bizonytalanul érkeztünk meg a kisváros pályaudvarára. Ahogy leszálltunk a vonatról, azonnal két fegyveres katona lépett hozzánk. Határozott hangon kérdezte az egyik: „Teológusok vagytok?” „Igen!” – válaszoltuk. Kezdődik a megpróbáltatás, gondoltam. Ekkor váratlanul az egyik ezt mondta: „Mi is teológusok vagyunk, gyertek velünk, bekísérünk titeket a laktanyába.”
Kedves Olvasó, láttál már kalasnyikovos angyalokat? Nem? Mert én igen! Isten a fogadásunkra küldte őket.
Eddig minden rendben, de hogy viselem majd az üvöltözést, a kiképzést, a tömegszállást, az ideológiai agymosást? A körletben már vártak ránk teológustársaink, és gitárkísérettel dicsőítették Istent a Minden, mi él című énekkel. El se akartam hinni: még ezt is megadta az Isten?! Nem is volt többet ilyen…
Másnap botrány lett az ügyből. Tilos volt ugyanis a közös „vallásgyakorlás”. Az is, hogy ketten egy padon ülve elmondják a Miatyánkot, nem hogy harmincan énekeljenek.
Másnap orvosi vizsgálat címén rám nézett egy doktornak látszó személy, közömbös tekintettel. Azt kérdezte, van-e valami panaszom. Hát hogyne lenne! És soroltam kisebb-nagyobb testi problémáimat. Reméltem, hogy a négy kategóriából (A, B, C, D) talál nekem valami enyhébbet, így lehetek például raktáros, és nem kell két éven át ki tudja, milyen durvább tevékenységet folytatnom. Furcsa mosollyal az arcán írta be az A kategóriát – vagyis alkalmas, nagyon is alkalmas…

Ön, honvéd elvtárs, ölne embert?
A kiképzés néha kemény volt. Teljes felszerelésben menetelni, akár hajnalban is. Hason fekve, kis ásóval meg- ásni a lőárkot olyan talajban, melyen előző nap robbantottak, és a méteres füvet összeragasztotta a szétrepült, agyagos föld. Néhányan nehezen bírták. Akkor egy társunk elkezdett fütyülni egy ismert spirituálét. Sokunknak erőt adott.
Néhányan a lövészetről sírva érkeztek meg a körletbe. Este már ágyban volt a huszonhárom meggyötört ifjú. Valaki megszólalt a sötét szobában:„Fiúk, imádkozzunk!” Teljes szívből mondtuk el ágyunkban felülve a Miatyánkot. Ilyen átszellemült, dörmögő imádkozást még nem hallottam azelőtt.
Az első reggelizéshez hosszú nótázós menetelés után érkeztünk. Az olasz felvágott jeges volt, a tea forró. Két perc után a kiképzőtiszt felállított minket, és kivonultunk újra menetelni – éhesen. Tanultunk az esetből: legközelebb azonnal a teába tettük a szalámit, így mindkettő alkalmassá vált a gyors fogyasztásra.
A hétfő reggeli ezredsorakozó mindig izgalmas volt. Felettesem simogatással ellenőrizte borotválkozásom eredményét. Öt centiméterről sziszegte az arcomba: „Szeverényi honvéd, szárazon fogom megborotválni! Két perc múlva legyen itt sima pofával!” Máskor mikrofonba üvöltötte: „Az országúton láttam, ahogy Szeverényi honvéd csak úgy lazán sétálgatott, a sapkája a tarkóján, a zubbonya kigombolva!” Pedig csak annak örültem, hogy rám talált a Dunántúlon élő bátyám, és meglátogatott.
Sűrűn tartottak ideológiai oktatást is nekünk. Pocakos hadnagy járkált le-föl előttünk, és győzködött minket a Biblia tarthatatlanságáról. Egyik alkalommal egyenként szólított fel bennünket: „Ön, honvéd elvtárs, ölne embert?!”
Akire rámutatott, annak felpattanva kellett válaszolnia: „X. főhadnagy elvtársnak Szeverényi honvéd jelentem, nem ölnék!” Üvöltve reagált: „Üljön le!”
Miután teljes volt az ökumenikus egység ebben a témában, dühösen ecsetelte, hogy miattunk fog elesni Magyarország egy NATO-támadásban.

Veled vagyok
Egy üres alagsori helyiségben néhányan esténként összegyűltünk imádkozni, igét olvasni, sőt úrvacsoráztunk is. Öt felekezet, felavatott lelkész nélkül! Zsinatok, évszázadokig tartó féltékeny, szűkkeblű egyezkedések nélkül. (A rendkívüli helyzetre való tekintettel a katolikus srácok kaptak minderre engedélyt.) Kék melegítőfelső alá rejtettük az Útmutatót, a zsolozsmás könyvet. Minden alkalommal elolvastuk az evangélikus Útmutató igéit, és együtt zsoltároztunk. Bencésektől kaptunk ostyát, amelyet néha eltördeltünk, hogy jusson mindenkinek. Borunk nem volt, de hiszem, hogy így is teljes volt a „liturgia”. Egy középre tett kopott hokedli szolgált asztalként. Úgy voltunk együtt, mint az őskeresztyének.
Más alkalommal Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát érkezett a laktanyába. A katolikusok nagyon várták. Beengedték egy tanterembe, ki- állított fegyverek közé. A folyosón sorba álltak a gyónni szándékozók. Én is közéjük álltam.„Nem tudok katolikus módra gyónni, de jöttem beszélgetni” – mondtam Asztriknak. Jó volt ez így. Azóta is barátságban vagyunk.
Az egyik alkoholproblémával küzdő tiszthelyettes a Jelenések könyvéről és a világ végéről érdeklődött. Kért tőlem Bibliát. Egyszer bement a helyi templomba. Főnöke megtudta, és egész nap állatta az irodája előterében. Beszéltem neki a helyzetemről. Javasolta, hogy kérjek orvosi vizsgálatot, ehhez jogom van. Bevittek a zalaegerszegi SZTK-ba. Az eredmény alapján a gyengélkedőn (a laktanyán belüli kórház) töltöttem a kiképzési idő hátralévő részét, egy hetet. Nagyszerű találkozásokban, beszélgetésekben volt részem ott is.

Bach a laktanyában
Egy matekzseni azért, hogy leszereljék, úgy juttatott vért a vizeletébe, hogy megszúrta az ujját. Amikor egyik társunkat, Omegát (ez volt a beceneve) köszöntöttük születésnapján Assisi Ferenc imájából írt gitáros énekkel (Minden, mi él, csak téged hirdet), annyira megtetszett neki az ének, hogy éjszaka megtanult gitározni. Persze csak annyira, hogy ezt az egyszerű dalt énekelni tudja. Reggelre véraláfutásosak lettek az ujjai a gyakorlástól.
Emlékezetes az is, hogy egy tönkrement pianínón, melynek egyes billentyűi is hiányoztak, a katolikus Polgár Peti Bachot játszott. Ó, Istenem, Bach a lenti laktanyában!
Egy másik katolikus fiú a mellettem lévő ágyon feküdt a gyengélkedőn. Sokszor voltak gyomorgörcsei. Intelligens, érzékeny embernek ismertem meg. Sokat beszélgettünk, például Jób könyvéről.
Kisétáltam egy napos vasárnap délután az udvarra. Magas, szőke tiszt ment el mellettem. Rossz érzés fogott el. Este tudtam meg, hogy a laktanya egyik kutyájának kölykeit pisztollyal végezte ki aznap.

Maga marha, lőtt egyet!
A kiképzés végén az tehetett esküt, aki levizsgázott lövészetből. Meneteltünk hosszan a lőtérre egy erdőn keresztül. Egyszer csak kiesett a szemüvegemből az egyik vastag lencse, és nem találtam meg az avarban. „Így nem tudok célozni, lőni” – jelentettem a főhadnagynak, aki majd felrobbant a hír hallatán. Felvetettem neki, hogy visszamehetek a körletbe a tartalék szemüvegemért. „Futólépésben!” – kiáltotta.
Kezembe adtak egy gépfegyvert, lehasaltattak, és egy távoli célpontra kellett összpontosítanom. Előtte soha nem lőttem ilyen fegyverrel (csak a Vidám Parkban légpuskával), mert a lövészeti kiképzésen a gyengélkedőn való tartózkodásom miatt nem vehettem részt. Áll fölöttem az ideges tiszt, rám szól: „Lőjön már!”

Elsült a fegyver, és akkorát szólt, hogy azt hittem, felrobbant a kezemben – de talán a lőtér és az egész világ is. Felpislogtam a tisztre, és kiszáradt szájjal-torokkal azt kérdeztem, hogy most mi történt. A tiszt őrjöngött: „Maga marha, lőtt egyet!”
A három lövésből egy sem érte el a céltáblát. Most mi legyen, így nem tehetek esküt. Elzavartak gyakorolni. Kis idő múltán jelentkeztem az ismétlésre. Újabb három lövést adtam le, most már imával is megsegítve az akciót. Háromból egy a körök közepén lyukasztotta ki a papírt, a másik a szélén, de a harmadiknak nem volt nyoma. A főhadnagy azt kérdezte, hogy hol van a harmadik golyó nyoma. Nem volt más ötletem, azt mondtam, bizonyára a célkeresztben lévő lyukon ment át az is…

Le ne térjenek az útról!
Honvédségi mentővel vittek Pestre, a katonai kórházba. Kiképzőtisztem, amikor tudomást szerzett erről, azt kiabálta: „Szeverényi honvéd, értse meg, nem fog leszerelni, itt tölti a két évet, mert maga teológus!”
A döntő vizsgálat előtt a folyosón ezt mondtam az Úrnak: „Nem akartam katona lenni, de te, Uram, itt is velem voltál, megáldottál. Sokat tanultam, fejlődtem hitemben, emberismeretemben. Uram, nem azt kérem, hogy szereljek le, és engedj haza, hanem azt, hogy legyél továbbra is velem, és legyen meg a te akaratod.”
Leszereléssel senki sem biztatott, de arra volt remény, hogy enyhébb kategóriába kerülök. Behívtak a rendelő- be. Az adminisztrátor hölgy tudta, hogy teológus vagyok. Azt súgta nekem, hogy nagyon vallásos a főorvos úr, az alezredes elvtárs. Alapos vizsgálat után azt kérdezte az orvos, hogy ha ő most leszerelne engem (nagyot dobbant a szívem!), el tudnám-e kezdeni még ősszel a teológiai tanulmányaimat, hogy ne veszítsek évet. Azt válaszoltam, hogy bizonyára igen. Beírta a katonai könyvembe a nagy jelentőségű „E” betűt. Ez lényegében annyit jelentett, hogy leszerelek.
A huszonhárom teológus zárt körben tett esküt. Aznap engedték ki a csapatot a városba először egy hónap zártság és őrület után. Egyenesen a katolikus templom sekrestyéjébe mentünk. Ott az egyik görög-katolikus fiú édesapja, aki pap volt, misét tartott nekünk. Mivel sietett a vonathoz, a másfél órás liturgiát fél órába sűrítette. Ilyen gyorsan és sűrűn keresztet vetni addig még nem láttam. Mint a heringek a dobozban, úgy betöltöttük a kis sekrestyét. Gyönyörű ajándék volt ez nekünk.
Harminchat év után, idén nyáron meglátogattam feleségemmel a régi laktanyát. A katonaság itt már régen megszűnt, több épületet lebontottak. A portáról szigorú ember jött elénk. „Mit akarnak?” – kérdezte. „Látni szeretném a valamikori laktanyát, ahol honvéd voltam, lehetséges?” – válaszoltam. „Látták most, nem?!” – kérdezte kioktatóan és elutasítóan.
Gyanús volt ez a stílus. Kiderült, hogy nyugdíjas tisztje az egykori helyi alakulatnak. Mégiscsak beengedett. És mint a régi időben, parancsszerűen utánunk kiáltott: „Aztán le ne térjenek az útról!” Először bosszantott, hogy így beszél velünk, de azután arra gondoltam, igen, igaza van, nem szabad letérni az Útról.

A szerző leszerelt lövész honvéd, az Úr katonája.

Evangélikus Élet
Szöveg és fotó: Szeverényi János

Találkozás harminchat év után a valamikor tiszttel, aki most portás

Vándor, ki itt állsz, légy olyan jó, gondolj tisztelettel minden katonára és civilre, aki itt szolgált

Surranó (bakancs) és műanyag bögre emlékeztetőként egy villanyoszlopon

Elhagyott, romos épületek