Aki Istentől kapott hivatásaként rúgja a bőrt – Beszélgetés Bereczki Dániel debreceni futballistával
„Segít a hit és az a meggyőződés, ha az ember tudja, hogy Isten állította a helyére” – mondja Bereczki Dániel labdarúgó, az NB I.-ben szereplő kétszeres bajnok Debreceni VSC játékosa, az U20-as válogatott tagja. Célja egyelőre az, hogy rendszeresen szerepeljen az NB I.-ben, és kiharcolja a helyét az U20-as válogatottban.
A tizenkilenc éves támadó életében fontos szerepet játszik a hit, az Istennel való kapcsolat. A debreceni csapókerti református gyülekezetben július 11-én együtt szolgált e sorok írójával.(A nap másik tanúságtevője Portisch Lajos sakknagymester volt.) A sportolókkal Csató Péter beszélgetett. Ebből a hangfelvételből szerkesztettük az alábbi interjút. (Szeverényi János)
– Hirtelen egész Debrecenben ismert és szeretett élsportoló lettél. Milyen szerepe van a szülői háznak abban, hogy elindultál a hit útján, és ezen járva élsz?
– Életem része volt a mindennapi gyülekezeti élet. Ez vett körül, de ebből nem következett természetesen, hogy én ezt az utat fogom választani. Ahogy a szüleim, a családom terelgetett, eleinte kötelező volt minden alkalmon ott lenni, de volt, hogy úgy éreztem, nem feltétlenül szeretnék elmenni. Erre sokan emlékeznek… sokszor inkább a futkározással foglalkoztam, ami később jól jött. De természetesen örülök annak, hogy számomra ez így adatott meg. Látom, ha körülnézek a világban, hogy szerencsésnek érezhetem magamat, amiért ilyen környezetben nőhettem fel és élhetek a mai napig is. Ez a biztonság és nyugalom, amit a szüleimtől, a testvéreimtől kaphattam, épített engem is. Hozzájárul ahhoz, amit már eddig is elértem, és amilyen emberré váltam.
– Az Újszövetségből ismerjük Jézus talentumokról szóló példázatát. Ennek az az üzenete, hogy mindnyájan küldetéssel születünk erre a világra, és az a kihívás, hogy ki-ki felismerje, mi a küldetése. Az is feladat – a hit nemes harca mellett –, hogy azt a talentumot, amelyet Istentől kaptunk, megsokszorozzuk. Mitől lesz valaki élsportoló? Mennyiben segített a hitben járásodban a sport, illetve fordítva?
– A sportban sokszor előfordul, hogy kudarcot él meg az ember. Egyre inkább így van, ahogy nő a tét, ahogy egyre magasabb szintre jut, és egyre fontosabb, hogy mit ér el, illetve hogy eléri-e. Tehát a sportban nagyon sok olyan helyzettel találkozik az ember, ami nagyon vissza tudja vetni, el tudja venni az önbizalmát vagy az odaadását. Ekkor segít a hit és az a meggyőződés, ha valaki tudja, hogy Isten állította a helyére. Így tud az ember a nehéz helyzetekben továbbmenni, újra erőt meríteni. Hiszen ha érzi is, hogy ő kevés volt, kudarcot vallott, tudja, hogy nincs egyedül. Hiába vallok kudarcot, tudom, hogy Isten engem továbbküld, és lesznek még eredmények. Ez fordítva is működik, hiszen pontosan a sikertelenségek kapcsán lehet felfedezni, hogy önmagában milyen kevésre képes valaki, és hogy ha Isten nélkül megy fel a pályára, akkor egészen más eredmény következik. Ezekben a helyzetekben az ember igazán megtapasztalja, hogy milyen kapcsolatban áll Istennel, és tudja mélyíteni is a vele való kapcsolatát.
– Hogyan éled meg a hited egy olyan közegben, amelyben a társak sokszor teljesen más értékrendet képviselnek?
– Hiszem, hogy ez az az út, amelyet Isten nekem szánt. Sok csalódás és nehézség érhet a pályán és azon kívül is, de Isten minden helyzetben ott van mellettem. Nem jutottam volna el idáig sem egyedül.
– Milyen érzés például bemenni olyan öltözőbe, ahol káromkodnak?
– Azt hiszem, ezt nem csak a labdarúgáshoz lehet kötni, ez más közegben is mindennapos. A trágár beszéd használata vagy elkerülése sokkal inkább intelligencia kérdése, és nem azé, hogy valaki hívő-e, vagy sem. Én azért nem szoktam káromkodni, mert az öltözőben sem felejtem el, hogy milyen közegből jövök.
– Furcsának találhatják a hozzáállásodat. Nem értek emiatt támadások?
– Éppen ellenkezőleg, sokak tiszteletét vívtam ki ezzel a lelkülettel.
– Mennyire egyeztethető össze a rendszeres hitélet a professzionális labdarúgással? Hiszen a bajnokságban rendeznek mérkőzéseket vasárnap is, amikor egy hívő ember szíve szerint nyilván az istentiszteleten venne részt.
– Mivel Istentől kapott hivatásomként élem meg a futballt, így emiatt nincs lelkiismeret-furdalásom. De amikor tudok, ott vagyok a gyülekezetben. Sokaknak furcsa lehet, de én minden pillanatban kapcsolatban vagyok Istennel, a pályán játék közben is; tudom, hogy Istennek ez a terve velem.
– Egy hívő futballista sohasem fogja tudatosan lerúgni az ellenfelét, nem lesz sportszerűtlen, még akkor sem, ha ellenfele a siker érdekében meg nem engedett eszközöket is bevet?
– Korábban is találkoztam már ezzel a kérdéssel. Akkor úgy válaszoltam, hogy ebből a szempontból szerencsém van, hiszen én támadót játszom, és nem nagyon kerülök ilyen helyzetbe. Azért sok olyan kis turpisság van, amit az ember elővehet, de ezek sohasem irányulhatnak az ellenfél ellen, sokkal inkább a saját csapat segítését szolgálják – még ha elég keskeny is a határ a kettő között.
– A tűzhöz közel kerülő fiatal labdarúgók gyakran hangoztatják, hogy ki a példaképük. Egy hívő futballista számára például az egyik követendő utat Gera Zoltán pályafutása jelentheti, aki fiatalon a hitsegítségével tudta megváltoztatni korábbi, káros szenvedélyektől sem mentes életmódját, és lett belőle profi labdarúgó.
– Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy remek példát mutat a világnak, de nem neveznék olyan embert a példaképemnek, akinek nem látom az életét nap mint nap. Akit valóban annak nevezhetek, az az édesapám, aki lelkész. A Debreceni Baptista Gyülekezet lelkipásztora is volt, ahová én is járok minden héten. Szüleim példája nagyon fontos az életemben, sokat segít nekem az, hogy láthatom, hogyan kezelik a nehezebb időszakokat. Az ő példájuk alapján tudok én is helyesen dönteni.
– Egy korábbi írásban az jelent meg rólad, hogy futballkarriered után lelkész szeretnél lenni, ez azonban nem fedi teljesen a valóságot.
– Nem jelenteném ki, hogy lelkész szeretnék lenni, de azt nem zárom ki, hogy egy nap a teológián tanulok majd. Nem célom az sem, hogy edző legyek, mint a futballisták nagy részének, de szeretnék segíteni a jövő nemzedékének is. Már eddig is tapasztaltam, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni a nagy változásokkal az életükben. Még nekem is van hová fejlődnöm bőven, de már azon az úton is, amit eddig bejártam, sokan elcsúsztak, mert nem tudták jól kezelni a kudarcot vagy a sikert. Sokan nem tudják feldolgozni azt, hogy az életük során egyről nem a kettőre, hanem hirtelen a tízre jutottak. Egzisztenciálisan és elismerésterén is nagy változás ez, és van, aki fiatalon nem éli meg jól. Ebben szívesen segítenék másoknak, de egyelőre a saját pályámon igyekszem jól meg- élni ezeket a helyzeteket.
– Nekem úgy tűnik, hogy viszonylag szépen és meredeken ível fölfelé a pályád. Hogyan tudsz megküzdeni a hirtelen jött népszerűséggel?
– A pályafutásom jelenleg egyértelműen felfelé ível, igen, én viszont tudom, hogy mi történik a mindennapokban, amelyeket sokan nem látnak. Kívülről csak az eredmények látszanak. De én tudom, hogy közben voltak olyan pillanatok, amikor nem voltam a topon. Ezek azok, amik engem vissza tudnak fogni és megvédeni attól, hogy felfuvalkodottá váljak, és azt gondoljam, hogy mindez az én érdemem. A legfontosabb visszafogó erő, hogy tudom, Isten nélkül nem jutottam volna el már idáig sem. És persze úgy érzem, még most sem tartok sehol, másokhoz mérve. Ezek emlékeztetnek arra, hogyan kell élnem ezzel az áldással.
– Hogyan lehet a sikert és a kudarcot jól kezelni?
– Úgy gondolom, a siker is, és a kudarc is fontos egy sportoló életében. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, hiszen mindenki nyerni szeretne. Én saját magamon észrevettem, hogy egy olyan időszak után, amikor minden a helyén volt, jó jót követett, aztán még jobb lett, az ember elhiszi, hogy minden rendben van, már nem is tud rosszul játszani. Utána aztán megtapasztalja a valóságot, a saját határait. Természetesen nehéz ez az időszak, de próbálom úgy felfogni, hogy ez is a javamra van, próbálok örülni a nehézségeknek, amennyire lehet. Ilyenkor tudom, hogy mennyire fogom értékelni azt, amikor újra visszakerülök a győzelmi útra. Ezért nagyobb értéket tulajdonítok azoknak az időszakoknak, amikor nincs minden a helyén, hiszen olyankor sokkal többet tud fejlődni az ember.
– Egy élsportoló életében vannak periódusok: felfelé ívelő pálya, aztán a csúcs, olyan tizenöt évig. És mi van hosszú távon?
– Erről még nagyon keveset tudok mondani, mert nagyon az elején járok az útnak mind a sportban, mind a hitben. Ahogy eddig észrevettem, nagyon nehéz bármilyen változásra felkészülni, talán lehetetlen is. Az egyetlen dolog, amit ezzel kapcsolatban tenni tudunk, az, hogy Istenre bízzuk a pályánkat, bízva abban, hogy ő tudja, mikor minek és hogyan kell történnie. A sportoló élete és rivaldafényben való léte nem tart az élete végéig, hiszen fizikai határainkat bár nagyon feszegetjük, de átlépni nem tudjuk. Ilyenkor fontosak azok az elvek, erkölcsi útmutatások, amelyeket az embernek követnie kell. A legfontosabb, hogy a sikert, amelyről álmodunk, ne úgy érjük el, hogy sportszerűtlen eszközökhöz nyúlunk. Ez az, amire törekednünk kell: becsületes úton érjük el, amit szeretnénk.
Szöveg: Csató Péter, Szeverényi János
Evangélikus Élet, 2015. október 1.