Jegyzetlapok
Sztálin és Luther. Különleges élmény volt Dunaújváros – korábban Sztálinváros – szocreál stílusban épített központjában, a főtéren evangéliumot hirdetni. A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége 1949 végén hozott döntést egy új, gigantikus vaskohászati kombinát és a hozzá kapcsolódó lakótelep felépítéséről. Így jött létre Sztálinváros. A Rákosi-korszak ateista hevülettel és gyűlölettel célul tűzte ki az egyház megsemmisítését. „Megfogyva bár, de törve nem” mégis él az egyház, mert Istent nem lehet kiiktatni.
A helyi evangélikus gyülekezet a reformáció hónapjában Stermeczki András lelkész vezetésével tartalmas, kreatív programot, utcai evangelizációt szervezett a város főterén. „Él az Úr, s áll ígérete, / Ördög, világ minden csele / Megszégyenül mirajtunk. / Isten velünk, s mi ővele, / Nagy az Istennek ereje, / Győzelmet kell aratnunk.” (EÉ 260)
Kétszáz forint. Ünnepi nagybevásárlást intéztem az egyik élelmiszerüzletben. Óriási sor a pénztárnál. A pénztáros is belezavarodott a számolásba. A hosszú várakozás után megkönnyebbülve indulok a kijárat felé pakkommal, amikor látom, hogy egy nyugdíjas néninek hiányzik kétszáz forint a fizetésnél. Vissza kell adnia valamit a néhány kis áruból. A pénztáros kedvesen nyugtatja: semmi baj, előfordul az ilyen. A néni nem győz bocsánatot kérni a pénztárostól és a sorban utána következőtől. Én nem lassítok, sietek tovább a saját terhemmel, ügyeimmel. Az autóban tisztul le a felismerés: oda kellett volna adnom azt a nyomorult kétszáz forintot. Fáj ez a mulasztás.
Penge, gyógyszer, kötél helyett hit. Börtönös karácsonyom volt. A Gyorskocsi utcai és az egri intézet mellett vízkereszt ünnepén a szegedi Csillag három „objektumában” jártam. Itt tartották fogva valamikor Szálasit, Rákosi Mátyást, Ordass püspököt, az ötvenhatosokat. Sokakat itt végeztek ki. Az oroszok 1945-ben háromezer (!) magyar hadifoglyot öltek meg ezen a helyen. Az utolsó akasztás 1987-ben volt. Jelenleg ezerhétszáz fogvatartott, elítélt él itt, sokan közülük munkát végeznek, többen tényleges életfogytiglani büntetésüket töltik, ismert gyilkosok. A fogvatartottak átlagéletkora harmincnégy év, az átlagos büntetési idő tizenöt év. Nevelésükről és őrzésükről hétszázan gondoskodnak.
Három újévi és vízkereszti istentiszteletet tartottunk. Különös csapat jön össze ilyenkor. Az egyik helyen egy szerb ortodox férfi kísérte orgonán az „Erős vár” kezdetű énekünket. Több muszlim is részt vett az együttléten. „Penge, gyógyszer, kötél helyett a hitet választottam” – vallotta az egyik atyafi.
Ez volt az igénk: „…múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.”(1Jn 1,8) Bárcsak így lenne! Megterhelt, szomorú helyek ezek az intézetek, de sehol nem érzem, tapasztalom Jézus jelenlétét és az evangélium erejét ilyen exponáltan, mint itt.
Indiánkunyhó Zuglóban. Indián barátomnál jártam Zuglóban, egy garázssor és a vasúti töltés között saját kezűleg épített kis kunyhójában. Az adományokból vásárolt erősítőt próbáltuk ki, amellyel az aluljáróban tud dolgozni, gitározni és énekelni. Az „Atyám, két kezedben…” kezdetű finn dalt játszotta le nekem mobilról, az erősítőn kihangosítva. Ezt az éneket nagyon szereti. Néhány hete egy jó kályhát is vittünk neki. Azon főzte a kávét. Hosszan, csendben elbeszélgettünk.
Az interneten találtam. Nem a hátad fáj, hanem a teher. Nem a szemed fáj, hanem az igazságtalanság. Nem a fejed fáj, hanem a gondolataid. Nem a torkod, hanem amit nem fejezel ki, vagy amit haraggal mondasz. Nem a gyomrod fáj, hanem az, amit a lélek nem emészt meg. Nem a májad fáj, hanem a harag. Nem a szíved fáj, hanem a szeretet hiánya. A szeretet a leghatalmasabb gyógyszer. (Ada Luz Marquez)
Evangélikus Élet, 2018. január 28.