Magyar evangélikusként Brassóban
Találkozás Raduch Zsolt nyugalmazott lelkésszel
Több mint negyven éven át szolgált Brassóban, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház legnagyobb magyar ajkú gyülekezetében. Szintén evangélikus lelkész édesapjának nyomdokán járva maga is kiállt közösségükért és templomukért, amikor az épületet lebontással fenyegette Ceauşescu diktatórikus fellépése. Raduch Zsolt nyugalmazott evangélikus lelkésszel beszélgettünk brassói otthonában családról, történelemről, evangélikusságról.
Édesapjának az életútja kötődik a erdélyi magyarság 20. századi megpróbáltatásaihoz. Raduch György az egyház és a magyarság legnehezebb időszakaiban, sorozatos támadások ellenére is kitartott egyháza és szülőföldje mellett. Kérem, elsőként róla meséljen.
Édesapám Kolozsvárott született 1909-ben. Járosi Andor esperes és teológiai magántanár tanítványa volt, az ő hatására fordult a konfirmációja idején a lelki dolgok és a lelkészi hivatás felé. 1931-ben végzett, 1933-ig Brassóban Nikodémusz Károly mellett – aki a Magyar Írószövetségnek is tagja volt – szolgált segédlelkészként. Segédlelkészi évei idején volt alkalma közeli lelki kapcsolatba kerülni a szintén kolozsvári születésű Reményik Sándorral. Édesapám mindvégig személyes jó viszonyban volt vele.
A költő akár el is jött Brassóba az édesapjához?
Mindig találkoztak valahol, mert édesapám akkor egyszobás legénylakásban lakott. Leveleztek is. Őrzök is néhányat a levelek közül. Nálunk a családban Reményik-kultusz volt. Családunk egyik kultikus figurája ő volt, a másik Áprily Lajos, aki brassói születésű, és édesapámnak a magyartanára volt Kolozsváron, a református kollégiumban.
Úgy tudom, aztán vele is személyes kapcsolat alakult ki.
Édesapám Áprily verseit – ahogy a Reményik-verseket is – rajongásig szerette. Nemcsak szerette, de sokat tudott is kívülről. Nálunk a családban hagyomány volt a Reményik- és Áprily-versek tanulása – a többieké mellett, mert azért Arany János, Petőfi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Dsida Jenő verseit is szerettük. Este leültünk az asztal köré – hárman voltunk testvérek –, és ilyenkor volt igeolvasás, éneklés, imádság és versolvasás is. Ezek az együttlétek szellemiekben, lelkiekben gazdagították a családot. Áprily járt nálunk, ebben az épületben, ahol most beszélgetünk. Én akkor éppen nem voltam otthon, de ő tudott rólam, tudta, hogy hány versét és fordítását tanultam meg kívülről. Édesapám és a bátyja is nagy szeretettel emlékeztek vissza Áprilyra, mert olyan módon tanította nekik a magyar irodalmat, hogy rajongásig szerették.
Van olyan Reményik-, Áprily-vers, amely különösen kedves az ön számára?
Mindkettőjüknek van olyan verse, amit ha nem is közvetlenül édesapámnak ajánlottak, de ő is benne volt valamiképpen. Áprilytól a Március, a Tavaszodik, Reményiktől Az óriás, a Rádióba mondom. A Medve-szakadék legendájának – a Nagy-kőhavason – ceruzával írt változatát itt őrzöm a szekrényben, mert azt például Reményik édesapámnak adta. [A költő Szemeimet a hegyekre emelem című versciklusának egyik darabja Háromszázan címmel. – A szerk.]
Raduch György
Egy ilyen beszélgetésben nem lehet összefoglalni édesapjának az egész életútját, de kérem, a főbb állomásokat említse meg. Például hallottam, hogy Brassóban megmentette a magyar evangélikus templomot, amikor az ötvenes években le akarták bontani.
A templomlebontás az én esetem volt, nem az övé. Engem fenyegettek meg, és azt mondtam, hogy keresztbe fogok feküdni a kapuban, ha le akarják rombolni. Azt mondták, „kár lenne magáért, mert a buldózer átmegy magán”. Az ő esetei visszanyúlnak Barcaújfaluba. Én mint kicsi gyermek a ritka autóközlekedés idején, ha megláttam egy személyautót, állítólag azt mondtam: „Jaj, nehogy elvidd édesapát!” Rengetegszer elhurcolták. Amikor még királyság volt, akkor lekommunistázták, amikor rendszerváltás volt, akkor reakciósként akarták megbélyegezni. Tizenhatszor állt bíróság, többször hadbíróság előtt. Nemegyszer hetekre elvitték és bántalmazták is, de nem tudták megtörni, mindig hűséges maradt Krisztushoz, az egyházhoz és az ő népéhez. Annak idején felajánlották, hogy hivatalosan Magyarországra telepedhet családostul. Ő nemet mondott, mert arra tett esküt, hogy itt végzi a szolgálatot. Soha nem jutott eszébe, hogy megfutamodjon. Ilyen karakánság mellett volt hiteles az igehirdetése. A templomlebontás ügye már az én időmben volt.
A templom tehát megmaradt…
A katolikus temető helyén ma park van. A mi temetőnket is letarolták, a temetést 1960 óta betiltották a templom körüli temetőnkben. – A magyar evangélikus temetőt letarolták? – Igen, de megúsztuk ennyivel.
A maradványokat nem exhumálták?
Nem, csak aki akarta.
A templom körüli részen ma is sírok vannak. A mostani gyülekezeti tagok felmenőinek a csontjai ott lehetnek a föld alatt?
Igen, ott lehetnek. Annak idején a Magyar Televízió Halott temetők címen sugározta a kolozsvári Házsongárd és a brassói temető történetét. Mindenről jegyzetet készítettem, és a megyei pártvezérnek megmondtam, hogy amit művelnek, az szentségtörés. De az elvtárs úr átnézett rajtam.
Évtizedekig szolgált Brassóban, hasonlóan édesapjához. Milyen volt az édesapát lelkészként követni?
Negyvennégy évig voltam lelkész ebben a gyülekezetben. Előtte segédlelkész az édesapám mellett. A kommunista időkben Brassót zárt várossá nyilvánították. Csak az jöhetett be, akinek a hatóság letelepedési engedélyt és személyazonosságit adott. 1966-tól 1970-ig tanultam a teológián. Amikor végeztem, akkor kinevezhettek, mert volt brassói személyim. Életem legszebb időszaka volt, amíg együtt dolgozhattunk édesapámmal. 1977-től vettem át a vezető lelkészi funkciót, de édesapám a munkáját ugyanúgy végezte, mint mindig. Soha nem voltam neki főnöke, mindig a tanítványa maradtam.
Ő reagált időnként a fia igehirdetéseire?
Természetesen. Annál nagyobb dicséretet életemben nem kaptam, mint amikor ő azt mondta, hogy „na, ezt így kell csinálni”.
Annak is hangot adott, ha valami nem tetszett neki?
Igen, de mindig nagy szeretettel. Ifjúként mindenki botlik, és amikor majdnem elsírtam magam, a kezét a fejemre tette, és csak annyit mondott, hogy „édes fiam”. Sok mindent megbeszéltünk.
Miben látja a lelkészi szolgálat értelmét?
Mondok két példát. Volt két testvér, az idősebbiket, a fivért nemrég temettük el. A húga még most is él. Ez a két testvér valamin összeveszett. Valamelyik igehirdetés úgy megragadta őket, hogy az egymással nem beszélő két testvér a következő vasárnap egy padban ült, és együtt vettek úrvacsorát. Hát, ha nem ez az értelme, akkor nem tudom, hogy mi. Más alkalommal Apácán végeztem temetést. Hatvanvalahány évnyi házasság után temettük el a nénit. Utána a templomban volt igehirdetés. Az a szokás, hogy kifelé jövet a lelkész megáll a templom ajtajában, és kezet fog az emberekkel. Jött az özvegyember, és csak egyetlen szót mondott: „Megértettem.” Semmilyen teológiai méltatás nem lehet ennél nagyobb. Én egy küldött vagyok, és mint a postás, átadom az üzenetet.
Mi történt a magyarsággal és az egyházzal a 20. században, és mi lesz velünk?
Hullámzás történt. Amikor az istentelen rendszer tiltotta a templomba járást, és vasárnap is dolgoztatott, voltak, akiket sikerült megfélemlíteni, de volt, aki ekkor is kitartott. Körülbelül százan jártak vasárnaponként a templomba, ünnepeken pedig nem fértünk be. A legnagyobb konfirmanduscsoport ötvennyolc fős volt. Amikor jött a rendszerváltozás, eleinte megugrott a szám, százhatvan-száznyolcvan ember jött. Később kevesebben jöttek, a legkisebb konfirmanduscsoport négy főből állt. Számbelileg úgy néz ki, hogy fogyunk.
Nyugdíjas éveiben is aktívan besegít a lelkészi szolgálatba.
Amikor helyettesítésre kérnek, nagyon szívesen megyek. Tíz éve tartok a szabadult szenvedélybetegeknek bibliaórát. Havonta egyszer még idejön a lakásunkba a csoport.
Ha egy mondatban kellene válaszolnia, mit tart fontosnak elmondani az életről, mit mondana?
A kellő időben a kellő feladatot elvégezni, hogy a lánc ne miattam szakadjon meg. Az Úr elé készülésről édesapám szavai jutnak az eszembe: „Olyan szívesen vagyok veletek, de bármikor kész vagyok menni, ha az Úr hív.”
Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 25–26. szám, 2019. június 30.