Üdvösségünk az Úr Jézusban van!
Negyven év után találkozott az egykori békéscsabai evangélikus ifjúság június 22-én Telekgerendáson. Nemzedéknyi idő után is igény volt a közösségre, imára, énekre, igére. Harmincan jöttünk össze az ország több pontjáról, különböző felekezetekből, és még ugyanennyi tagot tartunk számon, akik különböző okok miatt most nem tudtak eljönni, de üzentek vagy írtak.
Visszaemlékeztünk hálás szívvel a régi időkre. A találkozó mégsem a manapság divatos retrohangulatban telt, hanem élő, lüktető, igazi lelki nap volt. Miért lehetséges ez ennyi idő után? Azért, mert él az Úr, aki évtizedekkel ezelőtt megszólított bennünket, magához vont, betöltötte szívünket drága Lelkével. Nagy esemény az, ha valaki megtér, újjászületik, de legalább ekkora csoda, ha megmarad a hitben, közösségben, szolgálatban. Győri János Sámuel lelkész, az ifjúság vezetője az utóbbi időben így írja alá leveleit: „Üdvösségünk az Úr Jézusban van!” Itt a titok, a lényeg, az ok.
Az üdvösség szó gazdag jelentésében benne van a megtartatás. Ő a szabadító, és ő a megtartó.
Küzdelmek, bukások, győzelmek, betegségek, gyülekezetváltások után hitben élni nem más, mint isteni ajándék. Most is, és akkoriban is sokat nevettünk, játszottunk, ettünk finomságokat, átéltük a találkozás örömét, de nem ez tartott meg minket. Isten szeretete vonzott, az evangélium szíven talált, megváltoztatott, célt és reményt adott. Ezért kell újra és újra felfedezni és hittel, Szentlélekkel hirdetni az egyházban a kereszt, a bűnbocsánat örömhírét.
Manapság is hallunk különböző teológiai rendszerekről, mint például az ökoteológia, gasztroteológia. Évtizedekkel ezelőtt egyházunkban kötelező volt a diakóniai teológia. Nem vitatom ezeknek pozitív tartalmát, de számomra ma is egyetlen igazi teológia létezik, a kereszt teológiája. Ahogyan Pál is írja a különböző kegyességi irányzatú korinthusinak: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” (1 Kor 2,2) Ezt az igét választottam évfolyamtársaimmal együtt lelkészavatásunkra, 1984-ben. Káldy Zoltán püspök igehirdetésében úgy reagált erre, hogy a zuglói templom zengett a hangjától: „…akkor is diakónia, diakónia, diakónia!”
Úgy gondolom, hogy Pálnak volt igaza. Nem az a gond, ha komolyan vesszük a teremtett világ védelmét, az egészséges étkezést, a rászorulók megsegítését, hanem az, ha nem hirdetjük és éljük első helyen Jézus Krisztus megváltó evangéliumát. Szolgálatunk lényege és az egyház üzenete nem az, hogy én mit tettem Istenért, az ügyért, a világért, hanem az, hogy Isten mit tett és tesz értem és a világért.
Odafigyelek Ferenc pápa és más egyházi vezetők megnyilvánulásaira. Keresik az egyház mai útját egy gyorsan változó világban. Nem kis feladat ez. Sok szó esik az egyház, a hívők feladatairól, a szegények megsegítéséről, a természet megóvásáról, népek megbékéléséről, de keveset hallom Jézus evangéliumát hirdetni.
Nem valami kényszeres, kegyes, papagáj módjára ismételgetett szövegre gondolok. Azt is tudom, hogy „a hit halott cselekedetek nélkül”. (Jak 2, 26) Ugyanakkor a keresztről szóló örömhírt Lélek által újra és újra hirdetni kell, mert ez a küldetésünk. Mások helyettünk nem teszik ezt meg. Számtalan szociális, humanista szervezet dolgozik, talán nálunk jobban és hatékonyabban is, de az ige hirdetését nekünk kell elvégezni. És ha az ige valóban élő, Istentől való, akkor annak meglesz a gyümölcse, „a szeretet által munkálkodó hit”. (Gal 5,6)
John Stott anglikán teológusnak van egy nagyszerű könyve: Hiszek az igehirdetésben. Széll Bulcsú, áldott életű evangélikus lelkész fordította; a Harmat kiadónál megvásárolható. Szeretettel ajánlom minden egyházát féltő testvérnek olvasásra. Hiszünk még az evangéliumban? Hűek vagyunk nevünkhöz? Az evangélikus az evangélium által meghatározott ember?
Hálát adok Istennek, hogy a hetvenes években is adott olyan embereket, akik szerették az Urat, hittek az ige erejében, személyválogatás nélkül vonzották a még távol lévőket Istenhez.
Evangélikus Élet, 2019. augusztus 25.