Taníts minket imádkozni!
A tanítványok nyilván sokat és sokszor imádkoztak, mégis kérték Jézust, hogy segítsen nekik jól imádkozni. Valamit megkívántak a Mestertől. Sok millióan imádkoznak szerte a világban, de hányan imádkoznak úgy, ahogy Ő tudott, ahogyan helyes? Működik-e igazán bennünk ez a lehetőség és ajándék?
Az apostol tanácsa, hogy szüntelen imádkozzatok, nyilván nincs ellentétben Jézus tanításával, hogy nem a sok beszédért hallgat meg minket az Isten. Nem mennyiségről van szó, hanem minőségről. Nem a forma a döntő, hanem a tartalom, az indulat.
Az igazi imádságot megelőzi a szomjúság, az élő Isten után való vágyakozás. A tanítványok az Atyával való élő, valóságos kapcsolatot kívánták meg. Nem az a fontos, hogy állva, térden, vagy ülve, kitárt karral, vagy összekulcsolt kézzel, hangosan, másokkal együtt, vagy csendben, a „belső kamrában”; röviden vagy hosszan, kötött szöveggel vagy szabadon, hanem, hogy őszintén, valóságosan, Ővele, Őáltala, Őbenne megélni, megtapasztalni, hogy ÉL AZ ÚR, hogy Ő valóság. Semmivel nem pótolható az Ő jelenléte bennünk. „Vegyetek Szentlelket!” Szívjátok magatokba az Isten szépségét, irgalmát, erejét!
„Gyönyörködjél az Úrban” – olvassuk a zsoltárban.
Régen történt, hogy ráment egy emberre a lovas kocsi. Sokan tehetetlenül nézték a szenvedő embert. Akkor egy nem különösebben erős ember teleszívta a tüdejét levegővel és megemelte a szekeret. Szívjuk tele beteg lelki tüdőnket Isten levegőjével!
Jézus a kereszten is az Atyával beszélt. Neki mondott el minden kimondhatót. Az Atyának kiáltotta elhagyatottságát. Nemcsak vízre szomjazott ott, hanem az Atyára, az Élőre. Az isteni irgalmat „beszippantva” volt ereje imádkozni a bűnösökért, az Őt kínzókért!
Mi is, ma is szomjazunk. Van, aki bevallja, van, aki nem. Fuldoklunk az Isten hiányától. Rossz, mérgezett levegőt szívunk be. Nemcsak a szmogra, a cigarettára gondolok, hanem arra, hogy fuldoklunk a haragtól, a meg nem bocsátástól, a sok bántó pletykától, a félelemtől. Sok templomozás, vallásoskodás, imádkozás után is gyakran marad minden úgy, ahogy volt. „Bűneitekben vagytok.”
Az élet jele az újszülöttnél az első nagy felsírás. Először szívja tele a tüdejét oxigénnel, és teljes lényéből sír, hangot ad. Ha beszívtuk Isten „levegőjét”, szépségét, tökéletességét, sírni fogunk a magunk és az egyház (Jeruzsálem) bűnein, nyomorúságán. Jézus megsiratta Jeruzsálemet, de meg is halt a városért.
Adja Isten, hogy tudjunk úgy imádkozni, ahogy Jézus.
Legyen az életünk szüntelen imádsággá MÁSOKÉRT!
Evangélikus Élet, 1990. november 4.