Fejmosás helyett lábmosás
1990. július 27-én, éjjel ½ 12 óra körül egy református és egy evangélikus lelkész megmosta egymás lábát. Tudom, hogy az egyháztörténetbe nem fog bekerülni ez az esemény, de azt is tudom, hogy Krisztus élő testének történetében jelentős „műtét”, „visszavarrás” átélői voltunk. (1 Kor 12) A főorvos a mindeneket szeretetből teremtő Isten volt, mi kegyelemből asszisztálhattunk.
Mi is történt? Hivatalosan ez így hangzik: a REFISZ, MEVISZ és a KIE szervezésében ifjúsági-munkás vezetőképző hét volt az ausztriai Neufeldben. A cél – kevésbé hivatalosan – segíteni a helyi gyülekezetek ifjúsági munkáját azáltal (többek között), hogy egy ilyen táborozáson intenzív kiképzésben részesülnek azok, akik ifjúsági vezetőként szolgálnak, vagy fognak szolgálni. Ha ezen a munkán áldás van, felmérhetetlen a haszna, hiszen a vetések fehérek, a munka sok, a munkás oly kevés! Szolgálatunkkal a fiataloknak csak töredékét érjük el, és ez a munkánk is sokszor gyümölcstelen. Ennek tüneti okai többek között, az ifjúsági keresztyén szervezetek erőszakos feloszlatása, az ifjúsági munka visszaszorítása, az ún. laikusok visszaszorítása, a lelkészközpontúság, ennek következtében az égető lelkészhiány stb. Az igazi ok: Isten jogos ítéletében megrostáltattunk az ördög (diabolosz=szétdobáló) által. A rostán tömegek estek ki. DE JÉZUS IMÁDKOZOTT ÉRTÜNK! Ha elfogadjuk az ítéletet, kegyelemből új kezdetet kaphatunk. Hiszem, hogy ennek az új kezdetnek egy jelentős eseménye volt a neufeldi hét. Református és evangélikus fiatalok újra együtt a szolgálatért. Az „oszd meg és uralkodj” sátáni elv és gyakorlat után újra együtt! Ez Isten csodája. De mi még a mai időkben is tele vagyunk előítéletekkel, kegyeskedő felekezeti gőggel. Pedig a hatékony szolgálat egyik alapvető feltétele az EGYSÉG. Egység Istennel, egység egymással. Isten nem nyeli le az átlátszó mentegetőzéseket. Már a nyitó istentiszteleten szívünkbe akarta írni igéjét: „hogy mindnyájan egyek legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy TÖKÉLETESEN egyek legyenek, hogy felismerje a világ”! (Jn 17) A hét közepén, amikor Jézus életéről beszéltem –hitem szerint – Isten a következőket mondatta velem: Ha a hét végére Isten nem tudja elérni velünk azt, hogy lélekben az evangélikusok megmossák a reformátusok lábát és fordítva, Isten nem tud mit kezdeni velünk, feleslegesen vagyunk itt, és nem lesz igazán áldás az ifjúsági munkánkon. A világ nem fog hinni nekünk. Isten bűnné teszi ma életünkben a „ki a nagyobb” ősi tanítványi mételyt.
Péntek éjjel összejöttünk imádkozni a magyarországi fiatalokért. Önkéntes volt az alkalom, de mindenki eljött. Többen közös úrvacsorát sürgettek. Egy református lelkész javasolta a rituális lábmosást. Ezt az érzést, indulatot és annak külső jegyét Isten hatalmas munkájaként élhettük át. Nem engedte, hogy egymás fejét mosogassuk –amire mostanában bőven van példa-, sőt bűneink miatt megszomorított és reménység szerint megbánhatatlan megtérést szerzett számunkra. (Az Útmutató igéje volt akkor: 2Kor 7,10) A fiatalok ma elsősorban nem evangélikusok, reformátusok akarnak lenni, hanem szomjasan keresik életükre az igazi, becsületes megoldást. A felekezet, „vallás”, templom, Biblia, szervezet nem lehet cél, csak eszköz. A CÉL az ember újjáteremtése, az új ÁDÁM (=Ember), az új krisztusi típus kialakulása, akiben Isten és ember gyönyörködhet. Az ezért való szolgálat számunkra ott kezdődik, ha mi is azt tesszük egymással, amit a Mester velünk tett (Jn 13).
Evangélikus Élet, 1990. augusztus 19. (Vezess!, 1990. november)