Most kell megállni
Evangélikusok vagyunk. A május 16-i Evangélikus Élet egy cikke (Homoszexualitás és egyház) mégis egy jelentős kérdésben támogat bibliaellenes álláspontot. Megengedően nyilatkozik egy vezető személyiség a nyíltan homoszexuális személyek fölvételéről az Evangélikus Hittudományi Egyetemre.
Felhívjuk egyházunk közvéleményének a figyelmét egy nagy veszélyre: a homoszexualitás egyre gyakoribb emlegetése mind nagyobbá tágítja a teret annak hivatalos elfogadásához. A külső sáncok elvesztése után a belső védfalak következnek, ezért most kell megállni és nemet mondani.
A kérdés ilyen módon való megközelítése beláthatatlan következményekkel járhat egyházunkra nézve.
Nem fogadjuk el a homoszexualitást Isten rendjével egyező, természetes életformának, noha az ilyen beállítottságú embereket megértjük, szeretjük és készek vagyunk segíteni nekik a gyógyulás útján.
Széll Bulcsú
Szeverényi János
és még száz aláírás
Evangélikus Élet, 2010. július 18.
Huszonhét kérdés
A Most kell megállni! című nyilatkozat (Evangélikus Élet, július 18., 11. o.) hullámokat vert hetilapunkban, de főleg egyházunk internetes levelezőfórumain. Gáncs Péter püspök úr a nyilatkozattal egy időben megjelentette korábbi kijelentésének bővebb magyarázatát. Lényegében nem érzem másnak, elfogadhatóbbnak, megnyugtatóbbnak gondolatait. Kérem Püspök urat és a nyilatkozatot kritizálókat, hogy Isten előtti csendességükben, velünk együtt, keressék az alábbi kérdésekre a bibliai válaszokat.
Bűnnek, kisiklásnak, céltévesztésnek, a teremtési akarattól és rendtől eltérőnek tartjuk-e a homoszexualitást, mint például a pedofíliát, kleptomániát, nimfomániát, alkoholizmust, kábítószer-fogyasztást, nikotinizmust...?
Isten megfellebbezhetetlen kijelentésének tartjuk-e a Biblia tanítását a témával kapcsolatban? Nemcsak a jól ismert és sokat idézet mózesi és páli igékre gondolok, hanem a teremtési történetre, illetve Jézus tanítására a férfi-nő kapcsolatról, házasságról, az erkölcsről.
Elfogadhatónak tartjuk-e a következő gondolatmenetet, amelyet egy lelkészünk fogalmazott meg az Evangélikus Hittudományi Egyetemen tartott fórumon, és amely szintén megjelent a május 16-i tudósításban? A tudósítás szövege szerint a lelkipásztor „nem is gondolja, hogy önmagában bűnnek titulálhatnánk ezt az »adottságot«”. Szerinte „a Biblia nem minden témában kompetens, ahogyan ez esetben sem mutat egyértelmű irányt – Jézus nem is említi a homoszexualitás jelenségét.”
Ha egyházunkban nem elfogadható a homoszexualitás, miért kaphat évek óta teret az ilyen gondolkodás a különböző fórumokon?
Azok felé, akik látható kisiklásban élnek, mint a homoszexuálisok is, és azt nem tartják bűnnek, sőt normálisnak akarják elfogadtatni környezetükkel, az egyház valóban úgy szolgál a leghelyesebb módon, hogy felveszik hittudományi egyetemünkre?
Jézus valóban mindenkit elfogadott, befogadott, úgy, ahogy jöttek hozzá, de nem azért, hogy abban az állapotban maradjanak. Ennek alapján biztosítottnak látjuk-e, hogy egyetemünkön azt kapják a „felvállalt” bűnben élők, amit Jézus adna nekik: bűnismeret, megtérésre, szabadulásra, gyógyulásra való segítés?
Biztos, hogy ennek a helye az egyetem? Fel vannak ott erre készülve?
Aki a pedofíliát, drogfogyasztást vagy éppen a homoszexuális életmódot normálisnak tarja, szeretné legalizáltatni, és nyíltan gyakorolja is, azt valóban fel kell venni a hittudományi egyetemre?
Nem inkább először az agapé kreativitása alapján hozzájuk illeszkedő módon kellene hirdetni a bűnbocsánatot, szabadulást, püspöki és orvosi kompetenciával megszervezett kreatív rehabilitációs lehetőséget, szeretetteljes lelkigondozást?
Szem előtt tartjuk-e, hogy amikor zöld lámpát adnának némelyek a homoszexualitásukat nyíltan vállalóknak a teológiai és/vagy lelkigondozói képzésre, hogy az igen fiatalon, személyiségfejlődésük érzékeny szakaszában lévő heteroszexuális, vagyis normális állapotú hallgatókat befolyásolná, érzékenyen érintené az ő életvitelük, gondolkodásuk, tevékenységük?
Gondolunk-e azokra, akik az évek óta tartó teológiai és etikai fellazítási folyamatok miatt már elmentek egyházunkból?
Számolunk-e azzal, hogy a homoszexualitásukat nyíltan vállalók egyházi elfogadása és ezzel bizonyos értelmű legalizálása miatt még többen elhagyják majd közösségünket?
Amennyiben Isten kijelentése alapján bűnnek tartjuk a homoszexualitást, milyen lehetőséget lát egyházunk vezetősége, és mi lelkészek az ő segítésükre?
Van-e egyházunk vezetésének látása, terve homoszexuális embertársaink több nyugati országban gyakorolt, ige szerinti segítésére?
Nem igaz, hogy nincsenek szabadulások, gyógyulások és még inkább hatásos prevenció, mint ahogy érvelnek némelyek! De a prevenciót eleve tönkreteszi, kioltja a bűn legalizálása az egyházban. Nem kellene erről a kérdésről is fórumot rendezni?
Nem lehetne-e nem csupán a homoszexualitást legalizáló svéd evangélikus egyházzal tartani a kapcsolatot (oda embereinket ilyen témájú konferenciára kivinni – ami megtörtént), hanem olyanokkal munkakapcsolatba kerülni, akik biblikus módon kezelik a kérdést, és megtanulni tőlük a rehabilitáció nem könnyű, de gyönyörű munkáját?
Amennyiben egyetemünk felvenne magukat homoszexuálisnak nyíltan vallókat, nem látunk-e gondot abban, hogy behozzák kultúrájukat, szokásaikat, társaikat, tevékenységüket? Ahogy példa is van rá nyugati teológiákon, amelyeken megalakultak a „keresztény” egyetemi hallgatók, teológusok, lelkészek leszbikus, illetve homoszexuális szervezetei? (Mintegy húsz esztendeje megdöbbenve jöttek haza neves német evangélikus egyetemekről ösztöndíjasaink, például olyan élményekkel, hogy leszbikus teológák csókolóznak az iskola folyosóján. Akkor még nem gondoltuk…)
Amennyiben lelkigondozásra képeznék ki őket, milyen teológiai, etikai alapon történne ez?
Gyógyulásuk után vagy előtt képzelik képzésüket illetve későbbi szolgálatukat?
Mi lenne szolgálatuk kerete, célja?
A homoszexualitás társadalmi súlyához képest nem foglalkozik-e aránytalanul sokat a politika, média, az egyház, így a mi egyházunk is a témával?
Mi lehet ennek az értelme és célja? Kik és miért mozgatják ezt napjainkban?
Nem látunk-e veszélyt abban, hogy az Európai Unió ránk erőlteti – a társadalomra és aztán lassan az egyházra is – igeellenes látását és gyakorlatát?
Nem kellene-e nagyobb hangsúlyt tenni egyházunkban a kritikus, de segítő ellenállásra, a különböző bűnös, céltévesztett életformák megelőzésére, illetve a magzatvédelemre, a házasság- és családgondozásra?
Folytathatnám a kérdéseket, amelyek, úgy gondolom, százak és talán ma még ezrek kérdései egyházunkban.
Amennyiben nem születnek meg az egyértelmű, igei válaszok, valóban beláthatatlanok a következmények.
Nincs megállás? Legyen!
Szeverényi János
Evangélikus élet, 2010. augusztus 8.