Lábam előtt mécses a te igéd

„Igéimet adom a szádba, és kezem árnyékával takarlak be…” (Ézs 51,16)
Isten igéje történés, cselekvés, teremtő szó, erő. „Legyen világosság!” Kevesebbel nem elégedhetünk meg. A kevesebb nem segít, nem változtat életet.
Mi az a kevesebb? Az elmélkedés, meditáció, saját gondolataink, tapasztalataink előadása. Ezek lehetnek értékesek, de nem adnak életet, a „halott” meg se mozdul. A megújulás, megtérés, újjászületés, feltámadás Isten szava által valósul meg.
„Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” – mondta a kis Sámuel Istennek (1Sám 3,9). „Szívembe zártam igédet, hogy ne vétkezzem ellened.” (Zsolt 119,11)
Ez a szó alkotott minket, térített Istenhez, adott új életet, kísér, vezet egész életünkben, és a legvégén is ez hív majd be Isten országába. Ámen.

„Az Úr igéje alkotta az eget, egész seregét szájának lehelete.” (Zsolt 33,6)
„[Isten] nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből, hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent.” (ApCsel 17,25)
Egy buddhista művésztől hallottam a napokban, hogy ő nem tud hinni egy olyan istenben, aki megalkotta a világot és morog rá, elítéli és bünteti. Például megteremtette a csigát és undorodik tőle...
Ő abban hisz, hogy az „univerzum”, az „isten” bennünk van, vagyis mindnyájan isten vagyunk, ő néz ránk a másikból, minden élőlényből, de a pohárból, a tárgyakból is.
Ez az ember békére, elfogadásra, szeretetre törekszik, mégis úgy érzem, hogy félreérti Istent. Az általa leírt istenben én sem tudnék hinni. Kétségtelen, hogy a magukat hívőnek tartó emberek egy része is egy ilyen törvényistent mutat be másoknak.
Isten a szeretet. Ő ad életet, leheletet, napsugarat, szépséget, örömöt, boldogságot, békességet, szabadságot, teljességet, mindent. Semmit nem ér, sőt romboló az a hit, amely ezt nem éli, érti (vö. 1Kor 13). Megértem azokat, akik menekülnek, vagy ha maradnak, akkor szenvednek az ilyen vallásosságtól. Isten az, aki mindent odaadott az embernek.
Akinek kétsége van Isten szeretete felől, nézzen a kereszten értünk szenvedőre. És azután az ibolyára, egy kutya szemébe, a napfelkeltére, vagy hallgasson Bachot. Nem ők az isten, hanem Isten szeretetének jelei, alkotásai.

„Bizony, örömmel vonultok majd ki, és békességben vezetnek titeket.” (Ézs 55,12)
„[A jó pásztor] a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti.” (Jn 10,3)
Nem mindegy, hogy vezetnek vagy megvezetnek minket. Vezetőkben ma nincs hiány. Mindenki a tutit tudja, mondja. Ideológiai ütközések, háborúk, választások idején különösen is nagy a hangzavar.
Valamikor láttam egy szociális otthont Angliában, ahol a végtagjaikat vesztett fiatal háborús veteránok élnek. Elkeserítő látvány volt. Őket is hívták, vezették, később utasították, és a pokolba lökték.
Sokakat megvezet az internetről ömlő híranyag, információ, kétes és romboló tartalmak.
Nagy része ezeknek manipulatív. Talán hátra kellene lépni egyet, és nem belecsúszni, beleragadni ebbe a mocsárba. Csendre van szükségünk, hogy meghalljuk annak a Vezetőnek, Pásztornak a hangját, aki nem a mi életünket áldozza fel, hanem a sajátját értünk. Aki nevünkön szólít, és úgy szeret, ahogy senki más.

„Így szól az Úr...: Meghallgattam imádságodat, láttam, hogy könnyeztél. Meggyógyítalak…” (2Kir 20,5)
„Zörgessetek, és megnyittatik nektek.” (Mt 7,7)
A Biblián belül is nagy irodalma van az imádkozásnak. Beszélni szoktunk az ima műfajairól, formáiról, időpontjairól, a testhelyzetekről... Ezek érdekes kérdések, de nem ez a lényeg.
Az ima közösség Istennel, alkotónkkal, Atyánkkal. „Ráhangolódás”, beszélgetés, különleges egység. Huszonnégy órás állapot: „Szüntelen imádkozzatok!” (1Thessz 5,17).
Lehet kérni, keresni, zörgetni, de – hasonlóan az édesanyánkkal való kapcsolathoz –, régen rossz, ha valakinek abban merül ki az anyjával a kapcsolata, hogy időnként rendel tőle vacsorát, takarítást, mosást. Ha szükség van rá, ugorjon és segítsen.
A jó, működő viszonyban ismerik egymást, a másik gondolatait, vágyait, érzéseit. Szeretik a másik lényét. Ebből következik a jóízű csend, az ölelés, közösség, megnyugvás.
A Lélek általi imában bizonyossá, erővé, igazsággá lesz Isten gondolata, szava, cselekvése az életemben.
Ma beszélgethetünk Urunkkal az aktualitásokról is: népünk állapota, helyzete, jelene, jövője, a világválság, kárpátaljai testvéreink.

„Szolgálj neki teljes szívvel és készséges lélekkel, mert megvizsgál az Úr minden szívet…” (1Krón 28,9a)
„A békesség Istene ... munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké.” (Zsid 13,20–21)
Még focizni, főzni, autót vezetni sem érdemes fél szívvel, nemhogy Istent szolgálni. Láttam teljes szívvel dolgozó köszörűst, kelmefestőt, fényképészt, színészt, írót, és láttam fél szívvel hívő keresztyéneket.
A „teljes szívvel” való szolgálat Dávidnak sem sikerült mindig. Salamonnak, a fiának, utódjának, akinek ezek a szavak (a mai ige) szóltak, végképp nem: „Salamonnak a szívét vénségére más istenekhez hajlították feleségei, és szíve nem volt teljesen Istenéé” (1Kir 11,4).
Mégis van különbség apa és fia között. Dávid nem adta fel, ragaszkodott az élő Úrhoz, hozzá menekült a kísértésben, szenvedésben, bukásban is. Nem dumálta ki magát, hanem igazat adott Istennek. Salamon, a tehetséges liberális vallásos vezető laza volt, kiegyezett, elnyomta lelkiismeretét. Voltak érvei, talán teológiai magyarázatai is.
„Rabok legyünk, vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!” Választani kell, lehet a teljes szívvel való szolgálat néha nehéz útja, és a vallásos kiegyezés erőtlen, botránkoztató rabsága között.
Válasszuk a „boldog rabságot”, ami az igazi szabadság!

„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr a pusztában negyven éven át, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben…” (5Móz 8,2)
Jézus mondja: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Mt 11,29)
Szeretem megtalálni az összefüggést a két ige között. Ebben az esetben ez nem megy, hiszen óriási különbség van az engedetlenségből következő „pusztai vándorlás” és az engedelmességből fakadó jézusi iga viselése között.
Isten döntése, mondhatnánk büntetése volt, hogy negyven éven át bolyongott a választott nép a sivatagban: „Ez a nemzedék nem megy be az ígéret földjére...”
Tudjuk, Isten kegyelméből van bűnbocsánat, de bűneinknek vannak következményei: az elvesztegetett idő, a bolyongás, lelki-szellemi éhezés és szomjazás, gyümölcstelenség, botránkoztatás... Jó lett volna, jó lenne mindezt megspórolni.
Ma reggel Isten elé vihetem ezeket a felismeréseket, és kérhetem az új kezdetet. Mennyivel jobb Jézust követve, a szelídség és alázat igáját hordva, megbékélt szívvel megtenni a hátralevő szakaszt és végül vele célba érni.
Úgy legyen!

Híd, 2022/3.