Lábam előtt mécses a te igéd
„Egyetlen pásztort rendelek föléjük, hogy legeltesse őket: szolgámat, Dávidot. Ő fogja legeltetni őket, ő lesz a pásztoruk.” (Ez 34,23)
„Amikor látta a sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elveszettek voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Mt 9,36)
Ez az ige kizár minden egyház- és gyülekezetvezetői uraskodást. Vezetőkre szükség van, Isten ad feladatokat egyéneknek, de a hiteles vezető tudja, hogy igazán csak egy Pásztora van az egyháznak: Jézus.
A vezetők túlzott tisztelete veszélyes, nem biblikus. Ők is esendő, jó esetben kegyelemből élő emberek. Az egyháznak olyan vezetőkre van szüksége, akik esendőek, de harcolnak bűneikkel, nem felejtik el, hogy ők is a Főpásztor bárányai. Akik tudnak még sírni, imádkozni, cselekedni, látva az emberek elesettségét. Ez vonatkozik minden felelősséget hordozó hívőre is.
*
„Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam, szereteted, Uram, támogatott engem. Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet.” (Zsolt 94,18)
„Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet!” (Lk 22,32)
Nemcsak gondoltam arra, hogy roskad a lábam, hanem össze is estem. Besötétedett. Elvesztettem a fogódzókat. Testem és lelkem fájdalommá vált. Ima- és hitéletem nyögéssé redukálódott: „Meddig tart ez, Uram?” (Zsolt 13,2).
A Sátán gyilkos erővel tépte-cibálta a rostát. Te ott rázkódtál velem, Uram. Könyörögtél értem is, hogy el ne fogyjon mustármagnyi hitem; hogy ne zuhanjak a semmibe.
Újra sziklán állok, de nem felejtem a pokoljárást, sem a feltámadás erejét. „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit! Keményen megfeddett engem az Úr, de nem adott át a halálnak.” (Zsolt 118,17–18)
*
„A mélységből kiáltok, Uram, hozzád.” (Zsolt 130,1)
Ha mélységben vagy, ne felejtsd el, hogy voltál már fent.
Ha magasan érzed magad, soha ne felejtsd, hogy milyen mélyről hozott fel Isten.
*
„Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.” (Jn 5,24)
Néhány szó a halottak napja kapcsán. Az evangélikusok nem tartják ezt a napot, de egyes helyeken egyszerű, csendes, temetői istentisztelet keretében megemlékeznek azokról, akik elmentek. Hálát adnak elődeikért, családtagjaikért és hirdetik az evangéliumot. Úgy, mint temetések alkalmával. Semmiben nem lépik át az igei határokat.
Gyertyát, mécsest a templomban is gyújtunk minden istentiszteleten, mert számunkra ez Jézus-jelkép: fényt és meleget ad, miközben elfogy. Az isteni áldozat üzenete ez.
Elutasítjuk a pogány, spiritiszta szokásokat: például a mécses azért kell, hogy a lelkek megtalálják a sírt... A halottakkal nem kommunikálunk, ennek nincs bibliai alapja. Egyetlen helyen olvasunk ilyenről, amikor Saul megidézteti Sámuel szellemét. A spiritizmus halálos bűn volt Izraelben.
„Ha majd azt mondják nektek, hogy forduljatok a halottidézőkhöz és jövendőmondókhoz, akik suttognak és mormolnak, ezt feleljétek: Nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A holtakhoz kell fordulni az élő helyett? A törvényre és az intelemre figyeljetek!” (Ézs 8,19–20)
Az elhunytak kiléptek a tér-idő-anyag világból. Hisszük, hogy itt és most kell rendeződnie az életünknek. Az exit után kiteljesedik az az állapot, amiben itt élünk: Istennel vagy Isten nélkül. Itt még felhozza Isten a napját jókra és gonoszokra egyaránt, de ott minden megváltozik. A mennyben nincs már semmi rossz, a pokolban viszont nincs már semmi jó.
„Aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.”
*
„Dicsőítsétek tehát Istent testetekben!” (1Kor 6,20b)
Nincs jobb, mint Isten jelenlétében lenni. Erre teremtettünk. Amikor szívünkbe árad szeretete Lelke által (Róm 5,5), átéljük létünk lényegét, okát, célját.
Az ő dicsősége, szentsége semmihez nem hasonlítható. Isten dicsőségében lenni óriási erőforrás. A világkeresztyénség az utóbbi évtizedekben fedezte fel ezt szélesebb körben. Ahogy lenni szokott, némelyek túlzásba estek, és hirtelen minden dicsőítéssé lett. Könnyen elmarad ilyenkor a csend, a bűnfelismerés, az igaz megtérés.
Az ő dicsőségében lenni nem csupán gyülekezetben, zenekarral, lelkes énekléssel lehet. Átélhetem tömött villamoson, unalmas értekezleten, autózás közben, betegágyban, bárhol, bármikor. Képzeld, akkor is, ha éppen kiabál veled valaki… Nem egyszerű, de működik. A kivégzett mai mártírok gyakran őt dicsőítik az utolsó pillanataikban.
„Dicsőítsétek Istent testetekben!” – írja Pál. Az egyház évszázadokon át lenézte a „bűnös testet”. Görög hatás is érzékelhető ebben: a „test a lélek börtöne”. A test a hívőnek ellensége, meg kell sanyargatni, netán korbácsolni, szeges övet viselni, mint például a királyleány ott, a szigeten. Ő a nemzetért vezekelt. Sokan ilyen módon küzdöttek a testi vágyak ellen.
Nagy félreértés ez, sok elhajlás, bűn forrása lett a test elnyomása, megvetése. Ennek az egészségtelen prüdériának, törvényeskedésnek esett áldozatul az egyház. Részben ennek hatására jelent meg a szex-drog-rock jelenség, a szabadosság, lázadás, amely napjainkban még inkább elszabadul, sok kárt okozva a teremtési rendben.
Isten teremtette a testet is, minden részével, funkciójával együtt. A test a Szentlélek temploma – jelenti ki szintén Pál (1Kor 6,19).
Isten jelenléte ott van gyermekeinek testében, minden testi eseményben. A bennünk lakó Szentlélek (pneuma) megtisztítja, megszenteli, karbantartja a pszüchét (értelem, érzelem, akarat) és a testet.
Adja Isten ezt az összhangot, harmóniát mindannyiunknak!
Híd, 2024/1.