Fókusztéma: Isten
Más, több, nagyobb
Oly korban jártam iskolába, mikor a hívő tanárokat is kötelezték Isten tagadására. Feladatuk volt a kicsiny gyermekek ateista nevelése. Tizenkét évesek voltunk, amikor az osztályfőnök felállította azokat (ketten voltunk), akik konfirmálnak. Előadást tartott arról – míg mi álltunk Kovács Évával –, hogy a mai felvilágosult szocialista ember, aki meghódította a világegyetemet is, mint Gagarin, nem hisz régi babonákban. A másik tanár könnyes szemmel beszélt arról, hogy mi megérjük majd a kommunizmust, melyben mindenki annyi árut vesz el magának, természetesen pénz nélkül, amennyire szüksége lesz, és Lenin azért volt kopasz, mert a sok agy kinyomta a hajhagymákat… Szokásom szerint akkor is kérdeztem. Az iránt érdeklődtem, hogy autóból is csak egyet fog mindenki hazavinni?
Más hatások sem segítettek az Isten megtalálásában. Az egyházat érthetetlennek és unalmasnak találtam, a családi kegyesség pedig jó szándékú, de túlerőltetett volt számomra.
Egy pécsi kirándulás alkalmával a székesegyház kapujában elhelyezett tabló tartalma elgondolkodtatott. Ismert tudósok hitvallását tartalmazta. Itt valami nem stimmel, gondoltam. Ha a hit valóban a szerény képességűek és a gyávák menedéke, akkor ezek a nagyszerű elmék, mint Einstein, Kepler, Newton, Pascal, Szentgyörgyi és mások, hogyan hihettek a Teremtőben? Hívővé mégsem ez a felismerés tett, hanem az a tapasztalat, amit Pál így ír le: „…szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5). Életem egyik igéjévé, áldott tapasztalatává vált. Később, amikor megtaláltam a padláson a születésem évében megjelent bibliaolvasó útmutatót, vettem észre, hogy testi születésem napján is ez az ige volt arra a napra kijelölve.
Az én történetem is azt bizonyítja, amit minden bibliás elődünk felismert és átélt: Istenben magunktól nem tudunk hinni, Őt be nem bizonyíthatjuk, meg nem ismerhetjük, addig, amíg Ő nem szólal meg, nem jelenti ki magát. A véges nem fogadhatja be a végtelent – mondták a bölcsek. Mivel Ő „nagyobb a mi szívünknél” (1Jn 3,20), nagyobb a hitetlenségnél, bűnnél; „őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). És ő az ajtó, az út melyen beléphetünk a teljes életbe.
Az jó hír pedig az, hogy hitünk nem emberi vallás, erőlködés, hanem az élő Isten kinyilatkoztatása. Ő szólította meg Ábrahámot, Mózest, a prófétákat, apostolokat, reformátorokat és mind a ma élő millió és millió embert, és győzte meg őket arról, hogy ő VAN, ő az Alkotó, a Megváltó és Megtartó.
Az kegyes tévedés, hogy csak Jézuson keresztül lehet Istent érzékelni, hiszen az Örökkévaló kijelenti magát a természetben, a történelemben és a lelkiismeretben. Az ószövetségi idő embereivel is találkozott, beszélt az Isten, de azt valljuk, hisszük és tapasztaljuk, hogy igazi, helyes „istenképünk” Jézus Krisztusban lehet.
„Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt az Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit örökösévé tett mindennek, aki által a világot teremtette. Ő Isten dicsőségének a kisugárzása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután bűneinkből megtisztított, a Mennyei Felség jobbjára ült.” (Zsid 1,1–3)
Híd, 2012/4.