Fókusztéma: szorongás, félelem, depresszió
Félnünk kell vétkezni – tanította nekünk valamikor gyermekistentiszteleten Povázsay Mihály békéscsabai lelkész. A félelem életet menthet. Veszélyesen, vakmerően élnek azok, akik nem ismerik a szent istenfélelmet és nem tartanak helytelen életvitelük következményeitől.
Most mégsem erről szólunk. Az közelmúltban azok is megismerkedtek a szorongással, félelemmel, talán a depresszióval is, akiknek eddig ez nem jelentett gondot. Globális életbizonytalanság érte el az emberiséget. Az idősebbeknek ez a tapasztalat nem egészen új, hiszen a világháború emléke még bennük él.
A pandémia tömeges élménnyé tette azt, ami amúgy is része a földi életnek: betegség, szenvedés, kiszolgáltatottság, halál. A jóléti, fogyasztói társadalomban a biztonság tudatában élő nyugati embert váratlanul érte ez a helyzet. A keresztyének egy része, akik abban a hitben éltek, hogy őket nem érheti baj, betegség (a 91. zsoltár 9–10-re utalva: „Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás”), most találkozott a földi lét törékenységével. Azzal, hogy az istengyermekség állapota nem zárja ki, hogy nyomorúságban is legyen részünk.
A szorongásról, félelemről, depresszióról „kötelező” Isten igéje alapján, Lelke segítségével gondolkodnunk. Sok bajt okoz a képmutató ítélkezés és a hívő hárítás, elfojtás, szégyen.
Összetett, érzékeny téma ez.
Többen hordoznak örökletes genetikai terheltségeket, rossz, helytelen mintákat, de a szorongás oka lehet a meg nem vallott bűn, a rendezetlen élet is. Hiszünk az Áldott Orvosban, láttunk, átéltünk már csodás gyógyulásokat, de ez nem történik meg automatikusan. Az életünk folyamatosan változik. Érhet minket baleset, szeretett családtag betegsége, halála, természeti katasztrófa vagy éppen egy világjárvány, és minden bizonytalanná válhat.
Jób szenvedéstörténete része a Szentírásnak, így a hívők életének is. Érhetnek minket olyan traumák, melyeknek nincsenek ok-okozati összefüggései. Jób ártatlanul szenved, és ez nem fér a barátok – Cófár, Bildád, Elifáz és az őket még hevesebben ismétlő Elihú – fejébe, hitébe. Mindenképpen valami bűnt akarnak a szenvedőre bizonyítani.
Jób viszont Istenért küzd, meg akarja érteni őt és a váratlan, aránytalan csapás okát. Engem soha nem töltött el megnyugvással a történet happy-endes vége, hiszen a tíz gyermek tragikus halála, a teljes vagyon elvesztése és a fekélyes, szörnyű betegség után már nem lelkesít annyira, hogy hány gyermeke született mindezt követően, hány évet élt, és mennyi ökre, szamara, juha lett végül.
Jób szenvedésére ez nem kielégítő válasz. Hiszem, hogy a könyv és az életünk kulcsmondata ez: „…szeretetre van szüksége a szenvedőnek” (Jób 6,14). Mégpedig az ártatlan Bárány, a drága Úr Jézus szeretetére. Jób tragédiájára Isten válasza Jézus. Őbenne, ővele, őáltala élhetjük át, és élhetjük túl fájdalmainkat, szorongásainkat, félelmeinket. Csak a teljes, tökéletes, megváltó, üdvözítő szeretet űzheti ki szívünkből a félelmet (1Jn 4,18).
Tudjuk, hogy „Nincsen igaz ember egy sem, nincsen, aki értse, nincsen, aki keresse Istent” (Róm 3,10–11). Jób sem volt egészen bűntelen, pedig ezt olvassuk róla: „Feddhetetlen és becsületes ember volt, félte az Istent, és kerülte a rosszat” (Jób 1,1). Mégis törékeny volt, esendő és megváltásra szoruló, mint minden ember.
Itt a földön sok esetben az istenteleneknek jobb sorsuk van, mint a hívőknek. Isten a gonoszokra is felhozza napját, ugyanakkor ennek ellenkezője is igaz: a hívők is részesülnek a bűnben élő, elveszett emberiség sorsában.
Mondhatjuk a latorral együtt: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,40–43). Ez a mi hitünk és egyetlen reményünk.
Híd, 2021/2.