Fókusztéma: félelem
A 16670-es, akit az igazság szabaddá tett
1941 júliusának végén, az auschwitz-i koncentrációs tábor 14-es blokkjából egy fogolynak sikerült megszöknie. Megtorlásul a tábor parancsnoka, Karl Fritsch tíz foglyot éhhalálra ítélt. Amikor fölolvasták a neveket, egyikük, Franciszek Gajowniczek felsírt: ha meghal, felesége és két gyermeke teljesen egyedül marad. Amikor ezt Maximilián Kolbe, ferences pap meghallotta, jelentkezett a táborparancsnoknál azzal a kéréssel, hogy magára vállalhassa a családapa helyett a halált. A parancsnok teljesítette kérését.
A tíz halálraítéltet a 13-as blokk sötétzárkájába vezették. A zárkából mindvégig imádság és ének hallatszott, amelyet Maximilián vezetett. Bensőséges imádsággal búcsúztatott minden halottat, akiket naponta a zárkából elszállítottak. Végül a tábori hóhér ölte meg egy fenol-injekcióval. Testét, miként a többiekét, elégették.
A férfi, aki helyett Kolbe vállaltra a halált, később kiszabadult, és felnevelte gyermekeit. A haláltáborban rendezett évenkénti istentiszteleten mindig megjelent.
Maximilián Kolbe hősiességét és rendkívüliségét nem szabad csak a halálában, abban az egy tettben látnunk, amellyel szeretetből életét adta felebarátjáért. E tett következménye volt életének, mely teljes egészében az Isten és az emberek szolgálatában állt.
Amikor szívében döntött és megtette az első lépést a parancsnok felé, a világtörténelem egyik legszörnyűbb diktátora és rendszere legyőzetett. Egy szegény lengyel család sarja (apja takács, anyja bába volt), akinek gyenge fizikuma volt, sokat betegeskedett, soványan, eszköztelenül legyőzte Hitlert, aki akkor hatalma csúcsán volt.
Krott, Kolbe közvetlen parancsnoka gyűlölt minden politikai foglyot, de mindenkinél jobban gyűlölte a lengyeleket és papjaikat. A rabokat abban a lágerben súlyos fatörzsek cipelésére használták. Krott, valahányszor elhaladt előtte a pap, mindig végigvert rajta. Egyik délben kikeresett egy különösen nehéz fatörzset a számára: Kolbe atya végső erőfeszítéssel vette magára, és ingadozó léptekkel indult meg vele. ,,Futólépés!'' – ordította a parancsnok, Kolbe azonban erejét vesztve összerogyott. Krott odalépett hozzá, és csizmájával az arcába tiporva ordította: ,,Majd megmutatom neked, te naplopó, mi a munka!'' A ,,naplopót'' deresre fektették, és ötven botütést mértek rá. Amikor kínzója megtörölte izzadt homlokát, a páter nem mozdult többé. Csizmájukkal rugdosták le a véres testet a pocsolyába. Krott hanyagul néhány gallyat vetett a halottnak vélt fogolyra. Később rabtársai vitték be a betegszobába. És Kolbe egy hónap múlva önként odaadta az életét az éhségbunkerban.
Fogvatartóitól a 16670-es számot kapta, Jézusától pedig fehér kövecskét, új névvel, „amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja” (Jelenések 2,17). A kövecskével együtt a félelem nélküli, boldog, örök életet.
„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik.” (Mt 10,28a)
Híd, 2007/3.