Fókusztéma: hivatás
Különleges, elvarázsolt világban éreztem magam Sztaniszláv Dániel műköszörűs mester műhelyében. Gyerekként többször vittem hozzá kést, ollót élesíteni.
Házának utca felőli ablakában fényreklám villogott. Műhelye csodavilág: köszörűkövek, műszerek, vezetékek, világítótestek, fényképezőgépek, saját készítésű vetítőgép, házi telefon, magnó, rádió, a kések éléről készített nagyított fényképek, évtizedek óta használt, fényesre kopott aprófiókos szekrények. A pult mögött a kedves, készséges mester, aki mesélt fizikáról, kémiáról, csillagászatról, fényképezésről, történelemről, hitről. Mikrofilm könyvtárat készített. Több száz könyvet, szakmai cikket őrzött ilyen formában. A mikrofilmek felvételére, kidolgozására, nappali fényben való olvasására saját fejlesztésű készülékek szolgáltak.
Érdekesen beszélt a köszörülésről, amit nyugat-európai műhelyekben tanult. Már édesapja is a vízhűtéses nedves csiszoláson alapuló technikát alkalmazta. Minden fajta késnek más-más csiszolókorongja volt. Egy élezés több munkafázisból állt. Az elszármazott békéscsabaiak még Amerikából is elhozták hozzá késeiket élesíteni. Úgy gondoltam én is, hogy ő lehet a legjobb mester a világon, és még most is bizalmatlanul adom át a nagyáruházi gyorsélezőknek a késeket…
Sztaniszláv Dánielnek hivatása volt, pedig csak négy polgári osztályt végzett. Hároméves volt, amikor édesanyja meghalt, apját behívták katonának. Már ötven felé járt, amikor gyermekei rábeszélték a mestervizsga letételére. Igazi hivatása nem a műköszörűs mesterség volt, hanem az emberség, a jóra, a profizmusra való törekvés.
Erre kap elhívást minden ember. A szakma, a végzettség ehhez legfeljebb eszköz lehet.
Híd, 2019/1.