Fókusztéma: idősek
„Az a rossz az öregségben, hogy nincs benne jó” – hallottam egyszer egy idős testvérünktől.
A test kopása, fáradékonyság, betegségek, fájdalmak, nyugdíjas idő, a fölöslegesség érzése, szűkös anyagiak, félelem a szenvedéstől, haldoklástól, haláltól – igen, ezek is kísérői az öregedésnek.
Ne tagadjuk, a hívő ember is ember, mégpedig törékeny és halandó. Őszintén, költői és isteni ihletettséggel, érzékenységgel ír erről a Biblia is, például a Prédikátor 12,1–7. Azt is tudjuk, hogy nem erény, de nem is szégyen az előrehaladott kor. Átéljük az „elveszített paradicsom” fájdalmát: kiszakadtunk az Egészből, a Teljesből. Meg kell halnunk!
Meghal az istentagadó, a szkeptikus, a közömbös, de a keresztyén hívő is. „Mulandóvá tette életünket bűneink miatt…” – hangzik minden evangélikus temetésen. Ismerjük a folytatást: „…de egyszülött Fiát is adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Ez a lényeg, ez az üzenet: Jézus nagyobb!
Nagyobb a bűnnél, betegségnél, félelemnél, az öregség terheinél és a halálnál.
Lehet az életerős, öntudatos ifjú élete is pokol, hogyha hiányzik a legfontosabb, az Isten jelenléte. És lehet az időskor is áldott, ha ő, a Teremtő, a Megváltó velünk van, bennünk él, hordoz minket – át a „folyón”, a túlsó partra is.
Különös, furcsa, nehéz, de igen áldásos folyamat az, amiről a népek apostola így ír: „…nem csüggedünk. Sőt, ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.” (2Kor 4,16) A külső hallás, látás, szaglás, tapintás, ízlelés gyengül, de a belső erősödik. Jobban, tisztábban látom, hallom, ízlelem őt, az Örökkévalót. Mivel a test, ha gyenge és öreg is, de a szentséges Isten temploma.
Áldjuk Istent ezért a lehetőségért, ajándékért! Köszönjük meg azokat a nagyszülőket, evangélistákat, lelki vezetőket, drága öregjeinket, akiket így éltetett, és tett áldássá számunkra is.
Elesett állapotban is lehet simogatni, ölelni, áldani, imádkozni, jót kívánni.
Híd, 2010/1.