Fókusztéma: ima
„A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” – kezdi imáját a 130. zsoltár írója. Az általa leírt állapot nem átmeneti rosszkedv, kételkedés, gyengeség, hanem a bűnök, sérülések következtében átélt kilátástalanság.
Tudunk-e ilyen helyzetben imádkozni? Nem mindig. Ilyenkor a beszéd is nehezünkre esik, és jobban várjuk Istent, mint az őrök a hajnalt.
Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.
Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?
Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.
Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!
Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hívásom sose lankad.
Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.
(Pilinszky János: Panasz)
A Krisztus-követők nem redukálják ima- és hitéletüket egy-egy órára, néhány percre. Tudják, hogy életük el van rejtve Krisztusban. Ismerik a szavak nélküli ima valóságát és erejét is. Istentiszteletük huszonnégy órás, mert tapasztalják, hogy Uruk is mindig munkában van: „…nem szunnyad, nem alszik az, aki védelmezi Izráelt!” (Zsolt 121,4). Reményük és erőforrásuk az, hogy a mennyei főpap esedezik értük (Zsid 7,25) és hogy a Lélek is közbenjár a szentekért kimondhatatlan fohászkodásokkal (Róm 8,26).
Az ima nem más, mint élő kapcsolat Istennel.
Híd, 2019/2.