Fókusztéma: kételkedés
Minden a motiváción, a szív indulatán múlik.
„…csak szívet, csak egy kis szívet adjon!” – kéri Reményik Sándor És a szívem is elhagyott engem című versében.
Vannak jó kérdések és rossz, rosszul feltett kérdések.
Jézus körül olyan légkör volt, ami lehetővé tette a kérdezést, a kételkedést, de akik nagyképűen, előítélettel, megtérni nem akaró gőgös szívvel közelítettek hozzá, válasz nélkül mentek haza. Így van ez ma is.
Más esetben a kérdés lehetett talán kicsit bárgyú, vagy teológiailag téves alapokon álló, de mögötte igazi szomjúság lüktetett, a válasz sem maradt el. Milyen jó annak, akinek Jézus válaszol!
Kételkedünk, hát persze, hogy kételkedünk, mert törékenyek és végesek vagyunk.
Lehetnek kérdéseink, választhatunk, dönthetünk, ilyennek teremtett minket az Isten: de ezzel a szabadsággal vissza is élhetünk.
Az örökből, a teljesből kiszakadt, bukott ember kételkedése lázadássá fajult.
A kérdezés, az egészséges szomjúság, az időnkénti keserves-könnyes igazságkeresés elengedhetetlen életfeltétel, de a lázadás, a szemtelen, pöffeszkedő istenkedés már bűn, veszélyes állapot. Ez okozta a törést, a bűnesetet, sőt ez maga a bűneset: az Istennel szemben megnyilvánuló gőg. A megtérni nem akaró, Szentlélektől újjá nem született „vallásos” ember szörnyű károkat okoz magának és környezetének.
A 20. század nagy teológusa, Barth szerint a legsúlyosabb ateizmus az, ha Isten nevében, Rá hivatkozva, mégis nélküle gondolkodunk, beszélünk, cselekszünk.
Ez a gyakorlat megkísérti korunk keresztyénségét is. Ma is kelleti magát az emberközpontú, öntörvényű, Istent és a bűnt kicsinyítő vagy negligáló szellemiség.
Ezzel csak haragra ingereljük az Urat.
Megváltónk leginkább a kicsinyekkel, a bűnösökkel, a porban lévőkkel szeret lenni. Azoknak ajándékozza a szabadságot, örök életet, békességet, saját magát, akik betegeknek, bűnösöknek, megváltásra szorulóknak érzik, tudják magukat.
A Szentírás számomra egyik legfontosabb, legszebb mondatával biztatom a lelki tusákat vívókat: „Könyörüljetek azokon, akik kételkednek, mentsétek meg őket, kiragadva a tűzből.” (Júdás 22,23) Ilyen a mi Istenünk indulata felénk.
Híd, 2008/1.