Fókuszban: veszteségeink
Már a megszületés is traumával és veszteséggel jár. Elhagyjuk a meleg anyai védettséget, elvágják a tápláló köldökzsinórt. Bömböléssel köszönünk a feszült izgalomban várakozó, imádkozó környezetnek. Könny, vér, öröm, nevetés különleges együttesét éljük meg.
Ez a kettősség egész életünket végigkíséri. Az exitus, a kilépés is sok esetben együtt jár a szenvedéssel, félelemmel, sírással, de a megnyugvással, hálával, reménységgel is. Az elválás az itt maradtaknak néha feldolgozhatatlan fájdalmat okoz.
Az egészséges lelkületű ember nem keresi a szenvedést. Örül az életnek, hálás minden jóért. Ugyanakkor számol azzal, hogy az úton sok mindent elveszít, elhagy.
Néha olyan gondolatokhoz, emlékekhez, tárgyakhoz, emberekhez, szokásokhoz ragaszkodunk, amelyeket el kellene engedni. Ismerjük azt az anekdotát, amelyben egy asszony már sokadszorra gyónja meg ugyanazt a bűnt. A pap szóvá teszi, hogy talán le kellene már zárni ezt a témát, hiszen meggyónta, feloldozást is kapott. Erre az asszony azt feleli: „De olyan jó ezekre emlékezni!” Hát, igen... Tanuljunk az Úrtól. Ha ő „minden vétkünket a tenger mélyére dobja” (Mik 7,19), nekünk is el kell ezeket engedni, valóban megbánni, abbahagyni, és tiszta lapot kezdeni. Tilos halászni!
Bizonyos hiányok elhordozása nagyon nehéz. Elveszíthetjük egészségünket, állásunkat, jóhírünket, vagyonunkat és talán néha még a hitünket, reményünket is.
Nem véletlenül került be a bibliai kánonba Jób élete, tragédiája. Ő még nem ismerte Krisztust, a fájdalmak férfiát, betegség ismerőjét (Ézs 53,3), aki a kertben vért verejtékezett (Lk 22,44), rettegett és gyötrődött (Mk 14,33), aki „testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból” (Zsid 5,7). Ezek az igék nekem is kapaszkodót jelentettek életem nehéz időszakaiban.
Ha mindent és mindenkit el is veszítünk, az Úr a mi örökségünk, és miénk a menny örökre.
„Üröm és méreg
nyomorúságomra
és hontalanságomra gondolnom;
mindig erre gondol,
és elcsügged a lelkem.
De ha újra meggondolom,
reménykedni kezdek:
Szeret az Úr, azért nincs még végünk,
mert nem fogyott el irgalma:
minden reggel megújul.
Nagy a te hűséged!
Az Úr az én osztályrészem
– mondom magamban –,
ezért benne bízom.”
(JSir 3,19–24)
Híd, 2022/1.