Dogma és szeretet
A jó „dogma” Istentől való, tehát életes, empatikus, igaz, valóságos, képes segítséget adni bármely élethelyzetben.
Az más kérdés, hogy miként kerül megfogalmazásra. Isten (és az ő követei), ha az érintettnek az segít, akkor hallgat, és még mindig hallgat, vagy szól, sír, vagy éppen azt mondja: ne sírj!, stb. De „dogmatikusan", istenesen.
A dogma a Szentlélek általi kijelentés, közlés, ha tetszik, pl. vigasztalás, ölelés, együttszenvedés. Mi másra van szükség?
Jóbnak a Teremtő tanítást ad. Kérdezhetnénk: a sokszoros terhet hordozónak arra van szüksége, hogy Isten, aki a krízist engedélyezte (!), most a lovakról és a tengeri szörnyekről tartson előadást? Ő tudta, hogy miért.
A szenvedő úgy gondolhatja, hogy Istennek nem lehet köze a szörnyű eseményhez, vagy ha igen, az annál kétségbeejtőbb.
A valóság mégiscsak az, hogy „ha a Seolban vetném meg ágyamat, Ő ott is ott van."
Ezért nem tudhatunk másról, csak Jézusról, róla is, mint megfeszítettről.
Az utolsó időkben az Ő fia által szólt... Isten döntő és utolsó szava Jézus.
Egy másodpercet nem tudok annak tudata nélkül élni, hogy Ő testében vitte a fára a bűnömet, betegségemet, az egész átkozott életemet és halálomat. Ez a megváltás, az isteni szív halála és feltámadása.
Egyszer, már lelkészként beültem egy Prőhle előadásra. Aznap temettek egy teológát. Azt mondta a hallgatóknak, hogy gondoljanak a családra, akiknek nehéz hinni, és nem biztos, hogy oda tudnak figyelni a szavakra. Ez így is van, de a szenvedőnek szeretetre van szüksége és nem humánus részvétre, hitevesztett vigasztalókra, kegyes kegyetlenekre, hanem az örök szeretetre, ami kinyilatkoztatott ajándék.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a vigasztaló mindent tud, mindenre megfelel.
Fraternet levelezés, május 5.