Válasz Kovács László
Töprengés a Reménység Fesztiválról című, a Keresztyén Igazság 2012. 3. számában megjelent cikkére

Szeretem Kovács László írásait, gondolkodását, stílusát. Érzékenység, kiegyensúlyozottság, biblikusság, és mások tisztelete jellemző rá. A Reménység Fesztiválról írt cikkében ezeket az erényeket csak nyomaiban tudom felfedezni.
Írása bevezetőjében meghagyja azt az eshetőséget, hogy Isten „furcsa mederben” is cselekedhet, és a Reménység Fesztiválon is teremthet hitet... Ez minden, amit pozitívumként említ.
Ezután peregnek a kritikai megállapítások: a védnökség nem feltétlenül igazolja a tartalmat, csupán „egyházi törzsgárda” jelent meg, a Billy Graham Evangelizációs Társaság (BGET) amerikai kegyes felsőbbrendűséggel érkezett és munkálkodott, melyhez a hazaiak még asszisztenciát is nyújtottak. Szerinte egy amerikai igehirdető semmit nem tudhat rólunk. Pál körül nem volt profi szervezőcsapat (biztos?), egyházainkban teret nyert a „siker-teológia”, jobb lett volna talán nem is részt venni a programban, a „sztárok elrepültek”, mi maradunk…
Az Evangélikus Élet 2012. 23. számában megjelent írásomban már értékeltem a fesztivált. Laci egyoldalú, negatív írására mégis reagálnom kell.

Nem voltam és nem vagyok elfogult a BGET-vel kapcsolatban. Nem vagyok amerikai, még csak kriptobaptista sem, nem gyakorlom evangelizációs módszereiket, látom kísértéseiket és talán hibáikat is. Nekem is voltak kritikai kérdéseim, melyeket az előkészület folyamán fel is tettem amerikai testvéreinknek. Minden felvetődött kérdésünket, kritikánkat alázattal, nyitottan fogadták, és értelmes, továbbgondolásra érdemes, motiváló válaszokat adtak.
Értékelem, sőt csodálom azt a munkát, amit ez a szolgáló közösség végez évtizedek óta a világban. Mit tesznek? Különböző országokban, a helyi egyházakkal korrekt együttműködésben, őket a lehetőségek szerint bevonva és motiválva hirdetik az evangéliumot, ébresztik a missziós felelősséget. Nincs még egy missziós társaság, mely ilyen széles skálán tudná összekötni a felekezeteket a közös szolgálatba. A szükséges és elengedhetetlen közös nevező Jn 3,16. Ennél nem is mennek tovább.
Sok ezer keresztyén rendszeres imája, szolgálata, adománya van mögöttük. A RemFesz költségeit 95%-ban a BGET állta százmilliós nagyságrendben.
Közel két éven át tartott az előkészület. Láttam a folyamatot, a húsz bizottság munkáját, a szervezést. Nem tapasztaltam a Laci által felvetett negatívumokat.
Megértem, ha valakinek a fesztivál túlságosan amerikai. Megtagadni magukat ilyen értelemben nem tudják, és nem is kell. Ugyanakkor készek voltak mindenben együttműködni. Előzetesen tájékozódtak a magyarországi helyzetről, tanulmányokat kértek és kaptak az itteni lelki, egyházi, gazdasági, politikai, vallási, kulturális és nemzetiségi kérdésekről, helyzetről.
A program előkészítését jelentős mértékben az illetékes bizottság magyar egyházi felelősei végezték.
Franklin Graham igehirdetése szókimondó, evangéliumi, alázatos és egyben erőteljes volt.
Talán maga Luther, de még a Keresztyén Igazság őrálló csapata sem találhatott volna rajta teológiai szempontból fogást, hiszen a kereszt üzenetét tartalmazta.

A bizottságokban, kórusban és más területen közel háromezer (!) hazai hívő segített. Minden lényeges területen evangélikusok is.
Evangélikus és felekezetközi missziós programjainkra valóban nagyobb részt a „törzsgárda” mozdul meg. A tapasztalat azt jelzi, hogy bizony nekünk, a belső tagoknak is szükségünk van az élő igére és a megújulásra. Ugyanakkor mindig érkeznek peremen lévők is. Ebben adott a fesztivál nagyobb motivációt gyülekezeteinknek.
Nem azzal a feltételezett lelki gőggel érkezett a Társaság, hogy ők hozták el hazánkba az evangéliumot, és ők jobban tudják, hogyan kell az embereket megszólítani. Több alkalommal hangoztatták azt is, hogy vannak jobb igehirdetők Magyarországon, mint Franklin Graham…
Megfontolva Laci barátom kritikáját, helyesnek tartom én is a „mindent megvizsgáljatok” bibliai tanácsot. Nem kell elfogadni, „megenni mindent”, amit elénk adnak. Akkor sem, ha jelentős anyagi áldozattal jár, és lelkesen teszik. Más részről viszont azt is tapasztaljuk, hogy templomaink egy része kiürül, az igehirdetések nem mindig erőteljesek, megszólítóak és evangéliumi tartalmúak, sok helyen a gyülekezet nem érzi a missziót feladatának. Talán ilyen helyzetben lehet annyi nyitottság és alázat bennünk, hogy igyekszünk tanulni, még akkor is, ha valami Amerikából jön.
Az is feltételezhető, hogy távolról, a programból, a munkából kimaradva, egyes beszámolók alapján egészen más egy ilyen evangelizáció értékelése, mint belülről, közelről átélve. Talán Lacit is megkísértette az, amiben a BGET-t elmarasztalja: egyoldalúság, belterjesség, felszínesség, sovinizmus. Számomra kérdéses, hogy lehet-e ilyen diagnózist adni anélkül, hogy valaki személyesen találkozott volna a pácienssel?

Bárcsak „felingerelné” az Örökkévaló tüzes és hűséges evangelizációra és misszióra lelkészeinket, presbitereinket, gyülekezeteinket az ilyen és más megújulási mozgások által, még ha azok hibákat is hordoznak magukban, vagy egyszerűen csak más színezetűek.
Az utómunka folytatódik. Éppen holnap, 2012. október 30-án lesz még egy széleskörű kiértékelése a Reménység Fesztiválnak. Ezért jön el közénk újra az a testvérünk, aki nyolcvan évesen, három rákos betegséggel a testében, hónapokon át csendesen, alázattal szervezte Budapesten az evangelizációt. Nekem már az ő példáját látva is megérte a részvétel. A fesztivál honlapjára, mely elsősorban a 2800 megtérőnek készül, folyamatosan kerülnek fel most is az anyagok. Minden lelkész és gyülekezet annyit profitált a rendezvényből, amennyit abba belerakott.

Keresztyén Igazság 2012. 4. szám