Krisztus keresztje és világunk békéje

Mottó:
„Akkor megtudjátok, hogy én, az Úr, Úr vagyok. Mivel félrevezették népemet, mikor azt mondták, hogy békesség, pedig nincs békesség, és ha a nép falat épít, ők bevakolják habarccsal, ezért mond a habarccsal vakolóknak, hogy ledől az.” (Ez 13,9b–11a)
„Hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség, és nincs békesség!” (Jer 6,14)
„Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent, a földieket és a mennyeieket úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” (Kol 1,19)
„Mert Ő a mi békességünk … miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában, és eljött, és «békességet hirdetett nektek, a távoliaknak, és békességet a közelieknek».”
(Ef 2,14a–16,1)

A béke és a béke hiányának kérdése egyidős az emberrel. Káin és Ábel konfliktusa végigvonul az emberiség és az egyház történetén a mai napig. Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az első gyilkosság, az első meghasonlás és gyűlölet az Úr oltára körül történt. Ahogyan a kontinenseket elválasztják az óceánok, olyan áthidalhatatlannak tűnik az emberek közötti távolság. Az első próbálkozások az elveszett béke megteremtésére már szintén a kezdetekkor megtörténnek. Az Úr, miután Ábel vérének kiáltását meghallotta, megbélyegezte Kaint, hogy senki ne ölhesse meg. Tudjuk a történelemből, hogy ez a bélyeg nem állította meg a gyilkosságok végtelen sorát. Az Ószövetség is csöpög a vértől. Ezrek és ezrek erőszakos haláláról, számtalan háborúról olvashatunk tudósításokat.

A világtörténelem legtragikusabb konfliktusa és gyilkossága a Golgota hegyén játszódott le. Ez az esemény fejezi ki leginkább emberi nemünk ellentmondását. Az ember, az emberiség kidobja magából, aljas módon megkínozza és megöli a Béke Fejedelmét. A betlehemi szózat, amely békét hirdetett a földön, süket fülekre talált. Mert a világ, és sokszor az egyház sem úgy képzeli el a békét, ahogy azt Isten adni akarja. Mert SALOM-ot, vagyis testi-lelki békét csak Isten tud adni. Addig igazi és tartós béke nem lesz sem az emberi szívben, sem a népek között, amíg ezt a tényt fel nem ismerik. Jézus sírva mondta el a következő mondatokat: „Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak és fiaidat, akik benned laknak, nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted föl meglátogatásod idejét.” Lk 19,42–44
Ez a tragédia be is következett Jeruzsálem esetében, de nem ezt éljük-e át napjainkban is?
„… mindenfelől szorongatnak…”, mert nem ismerted fel meglátogatás idejét, hogy Isten nélkül nincs béke. „Nincs békesség, így szól az Úr az istenteleneknek.” Ézs 48,22

Jézusban Isten minden értelmet meghaladó békét akart adni az emberiségnek. Nem úgy, ahogyan a világ adja. Ezt pedig visszautasítani büntetlenül nem lehet.
Jézus a siloámi tragédián sóhajtozóknak azt feleli, hogy hasonlóképpen elvesznek, ha meg nem térnek. A visszautasítás soha olyan méreteket nem öltött, mint napjainkban. Soha ennyi feszültség, háború, konfliktus nem terhelte világunkat. Elképesztő, hogy a második világháború után több mint 130 háború tört ki és folyt le. Félő, hogy a békemozgalom nagyon rákoncentrált az atomháború veszélyére, feledve, hogy nem az atombomba veszélyezteti az emberiség jövőjét, hanem maga az ember.
Lehet magas szinten kifejteni, hogy mi a háborús veszély háttere, lehet hivatkozni politikai, gazdasági, társadalmi tényezőkre és problémákra, de azt nem meglátni, hogy mindezek mögött valójában egyetlen tényező van: az emberi BŰN, végzetes hiba. A békétlenség, a háború, a fegyverkezés közvetlen háttere a pénz, az üzlet. „Minden rossznak gyökere a pénz szerelme.” De a pénz mögött, az üzlet mögött is az ember áll kegyetlen, hideg, önző, vagyis bűnös szívvel. És akkor még nem is szóltunk az emberfeletti gonosz valóságáról, hatalmáról, munkájáról. Egyik legnagyobb sikere, hogy elhiteti magáról, hogy ő nincs. Ma még a teológián sem illik olyan babonákban hinni, amilyenről Jézus is egyértelműen beszélt.

ERNESTO CARDENÁL: 5. Zsoltár

Figyelmezz szavaimra oh Uram
Halld az én sóhajtásomat
Ügyelj az én kiáltásom szavára
Mert nem olyan Isten vagy te, aki barátja a diktátoroknak
politikájuknak sem vagy te híve
propagandájuk sem ér el tehozzád
és a gengszter sem lakhatik tenálad

Mert nincsen az ő szájukban egyenesség
sem sajtónyilatkozataikban

Békéről szól az ő szájuk
mialatt növelik hadi kiadásaikat

Békéről szól az ő szájuk a Békekonferenciákon
és háborúra készülődnek titokban

Hazug rádióik egész éjszaka bőgnek

Íróasztalaik telvék bűnös tervekkel és baljós végzésekkel
De te megoltalmazol engem terveiktől

Szólnak szájaival a gépfegyvereknek
Fénylő nyelveik pedig szuronyok…
Kárhoztasd őket óh Isten
rontsd meg politikájukat
zavard össze memorandumaikat
akadályozd meg programjaikat
A Riadó Szirénájának órájában
te vezetsz engem
te leszel az én menedékem a Bomba napján

Aki nem hisz kereskedelmi hirdetéseik hazudozásában
sem reklámkampányaikban sem politikai kampányaikban
megáldod te azt
Jóvoltoddal körülveszed te azt
mint tankok sorával
(Simon András fordítása)

Volt, aki nekünk is azt tanította biztos fölénnyel, hogy nem kell azt olyan komolyan venni, és az nem is úgy van, ahogy van. De, ha az igének és Jézusnak nem is akarunk hinni, hihetnénk a „hihetetlen” történelemnek, a gázkamráknak, a Mengeléknek, a kábítószert mosolyogva adóknak, akik fiatal életeket tesznek tönkre. A sor itt is végtelen.
A kérdés ma valóban nem elsősorban a fegyverkezés és a háború, hanem az ember és a bűn, és ezzel szoros összefüggésben az istenkérdés. Két nagyszerű előadást hallhattunk a budapesti nagygyűlésen a fegyverkezésről, a háborús veszélyről és a megoldási lehetőségekről. Weizsacker miután bőven taglalta az okokat és a megoldási lehetőségeket egy hosszú előadásban, mégis megállapította a következőket: „Végső soron persze nincs olyan fegyverkezéstechnikai intézkedés, amely a békét biztosítaná. /!/ Profán síkon ez csak a politikai struktúrák alapvető változásával következhet be. Addig lehetetlen, amíg nem tudjuk, hogy mit akarjunk, azaz amíg tudatunk meg nem változik.” Nagyon sokat mondott nekem Weizsacker előadása, de mégis szívesebben hallgattam volna őt arról, hogy hogyan képzeli el azt a bizonyos radikális tudatváltozást.

Simai Mihály mint meggyőződéses materialista az emberben, az emberi akaratban bízik. Előadásának utolsó mondta így hangzik: „Így tehát, ha nehézségek tűzdelik is végig az utat, az emberiség felül fog kerekedni, ha megszületik az elengedhetetlen eltökéltség.” Valóban, emberi eltökéltség nélkül nem megy semmi, de nekem az utóbbi néhány ezer éves történelmünk nem bizonyítja, hogy az emberiség igazán mély és nagy kérdéseit csupán az eltökéltség, a jó szándék megoldotta volna. Ezt cáfolja milliók kioltott élete, cáfolják az éhezők milliói, a különböző társadalmi, szociológiai problémák iszonyatos nagysága és kuszasága. Nem lenne ilyen reménytelen helyzetben a világ, ha nem csak és kizárólagosan az emberben reménykedne. Mert Isten nélkül nincs megoldás, nincs igazi és tartós béke.
Nekünk, keresztyéneknek végképp nem békeszólamokat kell hangoztatnunk Istent áruló módon kihagyva – szerintem ezt el sem várják tőlünk –, hanem egyértelműen Isten sálomját, békéjét kellene hirdetnünk. Egyre többen érzik, érezzük, hogy elég a szövegből, a frázisokból. Megoldás kell. Méghozzá világos, gyakorlati, becsületes.

Néhány hónapja egy hosszabb repülőúton vettem részt. A repülőn tájékoztatták az utasokat, hogy éppen melyik ország felett repülünk. De fentről nem láttam a határokat, csak gyönyörű hegyeket, folyókat, tájakat. Rádöbbentem arra, hogy a határokat mi emberek teremtettük és nem az Isten. Segített az a tíz kilométeres távolság a Földtől abban, hogy beleérezzek egy kicsit, hogy Isten hogyan látja a világot, amelyet nagyon szeret.
Adott számunkra egy csodálatos bolygót, amely hordozza létünk összes feltételét. Adott elég levegőt, táplálékot és mindent, amire szükségünk van. Az ember határokat állított fel, igyekezett minél többet megszerezni a javakból és az Isten helyett magát tette istenné maga és mások fölött. A következmény mindnyájunkat érint. Az, amit Isten áldásnak szánt, átokká lett számunkra.

Az ősbűn és a bűn lényege ma is a hitetlenség, a bizalmatlanság Istennel szemben. Úgy él az ember, mintha Isten nem lenne, és ezt többen meg is teologizálják. Sőt, nem csak hogy semmibe vesszük Istent, hanem visszájára fordítunk mindent, ahogyan Pál tanít erről: „Akik azt állították magukról, hogy bölcsek, azok bolonddá lettek, és a halhatatlan Isten dicsőségét felcserélték emberek és madarak, négylábúak és csúszómászók képével. Ezért kiszolgáltatta őket az Isten...” (Rm 1,22–24)
Isten kiszolgáltatta a mai embert is saját döntésének: „Ha annyira nélkülem akarjátok, hát próbáljátok csak.” Az embert nem a munka tette és teszi emberré, hanem egyedül Isten, az ő alkotója, teremtője. Így a megromlott embert se a munka, vagyis az akarat, a jó szándék teszi csupán új emberré. Csak a Teremtő tud újjáteremteni. Tehát az embervilág számára is egyedül Istennél van a megoldás. Ha ezt nem hisszük, nem valljuk erősen, akkor mi is istentelenek vagyunk. Ennél tragikusabb tagadás nem létezik (Barth).

Tehát nem a háborús veszély a nagy kérdés, hanem az ember maga, bűnével, az istentelenségével együtt. Az istentelenség következménye a békétlenség is. Ezért nincs ma béke az emberi szívben, a családokban, a munkahelyen, az egyházban, a társadalomban, a népek között. Annyi bizonyos, hogy ezzel a véleménnyel nem leszünk sok helyen népszerűek, sőt békemunkáért kitüntetést se fogunk kapni. Olyan zenésszé kell lennünk, aki nem a hallgatóság tetszésével, hanem a karmester helyeslésével törődik. Tehát az alaptétel az, hogy csak a „Karmester”, a Béke fejedelme tud harmóniát, békét teremteni. Ezen a területen különösen is áll a jeremiási ige:
„Ezt mondja az ÚR: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik, és testi erőre támaszkodik,
az Úrtól pedig elfordul szíve! Olyan lesz, mint a bokor a pusztában, nem remélheti, hogy eljön valami jó.” (Jer 17,5–6)

Az alaptétel elfogadása után következik a második nagy kérdés, hogy mégis, hogyan? Szép, szép, hogy csak Isten adhat békét a világnak, de hogyan, és mi keresztyének mit tegyünk, mit tehetünk, és mit kötelességünk megtenni? Ebben a kérdésben elég nagy bizonytalanságot tapasztalok. Mint minden szent ügyet, ezt is a szélsőségek mételyezik. A keresztyén békemunkában, békeakaratban két nagy végletet látok, amelyen belül számtalan fokozat van.

Az egyik a kegyes „papagáj” keresztyén, aki megtanulta, hogy mindenre azt recsegje, hogy: Krisztus, Krisztus. Dogmatikusan, mereven, szemellenzősen Krisztust szajkózza. Aki az újjászületést, a megtérést kegyes kegyetlenséggel rá akarja kényszeríteni mindenkire. Nem mintha nem örülnénk annak, ha mindenki újjászületne, de az újjászületés nem varázslás, nem automatikus esemény. „Majd, ha Gorbacsov mellét verve megtér, akkor lesz béke.” Azért lehet, sőt kell is imádkozni, hogy pl. Gorbacsov megtérjen, vagy eszköz legyen Isten kezében, de bolondság azt állítani, hogy béke egyedül az ő megtérése után lesz, és csak attól függ. Az ilyen szélsőséges keresztyén buzog az Úr ügyében, belső szobájából szitkot szór minden hitetlenre, de valójában elbeszél a valóság fölött, a realitásokat nem hajlandó tanulmányozni, megismerni, csupán kegyes ösztönét elégíti ki.

A másik szélsőség is legalább ilyen nagy félreértés és bűn. Keresztyén békemunka címszó alatt végzi a szolgálatot, de valójában a világért meghalt és feltámadott, ma is élő Krisztus kihagyásával, a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntve. Nekünk nem azzal kell elsősorban törődnünk, hogy a kommunisták Isten szerint végzik-e munkájukat, de azzal viszont kell, hogy mi kinek, vagy minek az irányítása alatt végezzük a békemunkát, mi a motivációnk?

Ma a keresztyénségnek nagy a kísértése, Kelet-Európában talán különösen is, hogy a közönségnek zenéljen, a közönség „ízlése” szerint. Kibira ezzel a gyónással kezdte a nagygyűlést, hogy „valljuk be, hogy mi mindnyájan bizonyos mértékben konformisták vagyunk, bármelyik részén is éljünk a világnak”. Rá kell végre döbbennünk, hogy mi csak azt adhatjuk, amit előzőleg Istentől kaptunk. „Péter ekkor így szólt hozzá: Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus nevében, Krisztus nevében, járj!” Apcsel 3,6. Mi csak azt adhatjuk ennek a világnak, ami a sajátosságunk, mi csak a názáreti Jézus Krisztus nevében cselekedhetünk. Ha nincs birtokunkban ilyen szent erő, akkor inkább lépjünk le a porondról, és ne bohóckodjunk.

Egyszer egy lelkész torkaszakadtából prédikált erről az igéről bizonyítván, hogy ez ám a diakónia, amit itt Péter cselekedett, és mi, a diakónia egyháza is ezt tesszük, mert ez a diakónia… Ilyen papagájok is vannak. Kicsit vizsgáljuk meg magunkat, mi valóban azt tesszük, amit Péter tett és úgy, ahogy Péter tette? Csak a názáreti Jézus motiválja a szolgálatunkat? Mosolyra derített, amikor arra gondoltam, hogy ez a bősz apologéta mit szólna ahhoz, ha Péter a mai Evangélikus Egyházban tenné azt, amit akkor a templom kapujában. Nem is szólva arról, hogy ha ugyanezt egy mai evangélikus lelkész tenné. Lehet, hogy rajongó fanatikusnak tartaná.
Ha nem is vesszük szó szerint az igét – hiszen dogmatikából is azt tanították többek között, hogy ma a Szentlélek nem úgy működik, mint akkor, az a korszak lezárult –, akkor is fel kell tenni azt a kérdést, hogy szolgálatunk valóban a názáreti Jézus nevében folyik-e, és az, amit teszünk elégséges-e? Valóban a diakónia egyháza vagyunk-e?
A harmadik kérdés, hogy a sánta valóban feláll-e a szolgálatunk hatására, van-e látható eredménye munkánknak?

Nekünk elsősorban nem a békéért kell „harcolni”, hanem valóban újjá kell születni. Isten szava szerint a béke nem „harc”, nem az akarat következménye, hanem gyümölcs. Olyan gyümölcs, amelyet erőlködés nélkül lehet teremni (Gal 5,22). Ahol nincs béke, ott nincs Isten sem. Gondoljunk a sokszor kimosolygott Házi Áldás igazságaira. Ez nem csupán egy házra, hanem az egyházra és a világra is vonatkozik. Mi, mai Nikodémuszok, ha kérdezünk Jézustól, fogadjuk el ma is az Ő egyetlen feleletét: „Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek!” Jn 3,7.
Gőgösen nem állíthatjuk azt, hogy ez természetes, nem beszélhetünk folyton erről, valamit cselekedni is kell. Életveszélyes játék az újjászületést levenni a napirendről, mondván, hogy mi most már csak szolgálunk. Valóságos és nagy veszély a „Márta-komplexus”. Márta szerint a lelkizésből nem élünk meg, attól nem lesz tele a gyomrunk! Jézus erre még csak nem is azt feleli, hogy vigyázz a sorrendre, hanem azt, hogy egy a szükséges. Jézus lábánál a helyünk. Ha ott feltöltekezünk, mehetünk a „konyhába”. Akkor az ÁÉH is templommá válik, mert Őt viszem magammal a szívemben. Nikodémusz hiába tanította Izraelt egy életen keresztül, beleőszült a teológia művelésébe, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy az Isten „művelje meg” őt.

Nicky Cruz, a deviáns fiatalok világszerte ismert misszionáriusa kb. 80%-os sikerrel dolgozik a kábítószeres fiatalok körében. Ehhez hasonlítva pl. a magyar orvosok és pszichológusok 4-5 %-ot érnek el. Itt a teljes gyógyulásról van szó. Miért van ez így? Mert ez az ember hiszi is azt, amit prédikál, és tudja, hogy az embert, embervilágot csak az tudja igazán meggyógyítani, aki teremtette.
Istennek egyetlen evangéliuma, örömüzenete van a világ számára. Nincs külön szociális evangélium és külön bűnbocsánat evangéliuma. Ha Isten szeretete hatalmába kerít, akkor arról nem tudok hallgatni. Szóval és cselekedettel Róla teszek bizonyságot. Istennek az az akarata, hogy minden ember üdvösségre jusson, és megismerje az egyetlen Igazságot, Jézust.

Ma népszerű úgy idézni Isten igéjét, hogy kiválogatjuk azokat a szavakat, amelyek igazolják cselekedeteinket. A Jn 3,16-ot mostanában úgy hallom hirdetni, hogy Isten szereti a világot, akkor szeressük mi is. Ez csonka evangélium. Ugyanis a Jn 3,16-ban még más is van, és ez az első megállapítás csak annak összefüggésében értendő.
Tehát Isten úgy szerette a világot, – és nem másképpen – hogy Egyszülöttét adta érte. Isten Jézusban, Jézus által szerette és szereti a világot. Milyen más így ez az ige. De itt nem ér véget ez a mondat. „Hogy, aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Isten világot szerető akaratának ez a tartalma, hogy a világ higgyen Jézusban, mert ha nem hisz, már elkárhozott. Ha ezt nem vesszük komolyan, szektás árulók leszünk. Nem hiszem, hogy mást kellene tennünk falakon belül, mint falakon kívül. Falon belül Jézus szolgál nekünk, és mi ezért dicsérjük Őt, azután jól rázárjuk az ajtót, mert ami kint van, az már nem Jézusnak való. Oda csak mi megyünk, szolgálni a világnak, Jézust jól elhallgatva. Mintha falakon belül nem lennének pl. szociális problémák.

Falunkban a plébános azért építi át a plébániáját szeretetotthonná, mert úgy gondolja, hogy a gyülekezet öregjeiről, elesettjeiről a gyülekezetnek magának kell gondoskodnia. Valahogy Mária és Márta egybe kell, hogy forrjon bennünk. Nem mérlegelhetünk, hogy itt ezt mondjuk, ott meg mást.

Krisztus keresztje és a világ békéje – ez a megadott cím. Ezt úgy módosítanám, hogy: Krisztus keresztje világunk békéje. De ez még így is félreérthető. Krisztus keresztjéről ma sokan úgy beszélnek, mintha csupán egy szép etikai cselekedet lenne, hogy Jézus megüresítette magát, vállalta a keresztet, a szenvedést az uralkodás helyett. Nem hallgatott a kísértésre, hogy szálljon le a keresztről stb. Ez mind igaz és szép is, de ez így csak a fele a dolognak, ugyanis sokszor nem hangzik el, hogy Jézus mindezt miért tette. Nagyon gyenge magyarázat, hogy azért, hogy példát mutasson nekünk, hogy mi is így cselekedjünk. Jézus Krisztus nem ezért halt meg a kereszten! Nem erkölcsi produkcióról van szó, nem egyszerűen megüresítésről, Krisztus halála nem önfeláldozás. Krisztus keresztje döntő ponton különbözik minden más kereszttől, kereszthordozástól! Amikor Jézus azt mondja, hogy aki utána akar menni, vegye fel az ő keresztjét, és úgy kövesse, nem az Ő golgotai áldozatának utánzására vagy folytatására hív.

Jézus kereszthalála egyszeri, rendkívüli és megismételhetetlen. Az nem egyszerűen szenvedés, kereszthalál, hanem Jézus keresztje, az Isten Fiának, a drága szeplőtelen Báránynak a keresztje, aki azért szolgált így az uralkodás helyett, hogy életét adja váltságul sokakért! A bűn miatt állíttatott fel Jézus keresztje. Isten a bűn elleni harcban idáig jutott el. Ez nem egy szép etikai cselekedet, hanem botrány, lehetetlenség, igazságtalanság. Szédületes isteni szeretetkiáradás, ami a mi értelmünk számára felfoghatatlan. Ha Isten a bűnbocsánat evangéliumát adta egyetlen megoldásként a világnak, akkor mi ne akarjunk okosabbak lenni Istennél.

Valóban Jézus diakóniájának csúcsa a golgotai kereszt, de ezt a keresztet százféleképpen lehet érteni és félreérteni. Jézusra csak a Keresztelő Jánosi kijelentéssel tekinthetünk: „Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!” Egyedül Jézus tudja hordozni a mai világ bűnét is. Ő hordozza a háborúkat, a fegyverkezési hisztériát, az amerikai és a szovjet bűnöket is. Hordozza a fasizmust, az elnyomást, hordozza a kábítószereseket, az elesetteket és Ő hordozza a mi magyar bűneinket is. Csak Ő képes arra, hogy mindezt elhordozza. A mi dolgunk először is az, hogy erre rádöbbenjünk, azután pedig, hogy ettől az igazságtól, ettől az isteni szeretettől szorongatva hirdessük, hogy csak Jézus keresztjénél terem béke. „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent.”

Ennek a felismerésnek megvannak az etikai és szociális következményei, gyümölcsei is. De a sorrend megállapítása élet és halál kérdése; mondhatnám, áldás vagy átok kérdése. Az emberiség nagy kérdése, hogy Istennel, vagy Isten nélkül? Ezt kell nekünk is eldönteni. „Nincs más út, csak az Isten útja” – énekli István király a rockoperában. Ez így igaz. Nem úgy, hogy az evangéliumot leszűkítem szociáletikára, hanem magát Istent fogadom el, Őt hirdetem egyértelműen minden népnek és ennek következtében megterem a béke áldott gyümölcse is. Jézus nem példa, hanem Megváltó.
Ámen

Evangélikus Teológiai Akadémia, 1986. március