Ökumené a gyakorlatban
Azért vagyunk ma este is így együtt, mert még nem vagyunk készen.
Az ökumenéről azért kell beszélni, mert a bűn realitás az egyházon belül is. Az ember elszakadt Istentől, az egység megszakadt. Ennek következtében beszélünk sajnos férfi nő problémáról és válásról, testvér és testvér közötti bűnökről, gyilkosságokról. Az első gyilkosság az oltár mellett történt, ahol Káin fejbe vágta testvérét, Ábelt. Vallásos, liturgikus közegben indult föl, mert úgy érezte, hogy az ő áldozatát Isten nem fogadja el, Ábelét pedig igen és személyválogatónak érezte az Istent. Frusztrálttá lett, nekiesett a testvérének.
Akinek nem fáj a széttöredezettség, az nem érzi igazán az Isten szívének fájdalmát.
Pio atya, amikor imádkozott a keresztyén egységért, mindig sírt, könnyezett.
Az Isten sír miattunk és értünk, mert az egység hiányában kevésbé tudjuk betölteni küldetésünket. Amikor látjuk Magyarország, Európa és a világ bűneit, nekünk pirulnunk is kell, nem csak kritizálni. A keresztyének azáltal, hogy egymást „marták és falták” sok lehetőséget kihagytak és kihagynak, ahogy Pál apostol írja: „vigyázzatok, hogy egymást fel ne emésszétek”! Mennyi gazdasági, lelki, szellemi erő, energia ment el egymás lejáratására, bántására.
Isten az előadásra készülés közben rám nehezítette a következő gondolatot: az „ökumené a gyakorlatban” még mindig siralmas állapotban van.
Tudjuk, hogy az új pogányság, a lelki-szellemi éhség következtében az emberek „mindenevővé” váltak. Kevesen vannak Krisztus által megragadott, Őérte lángoló szívű és Őt konzekvensen követő keresztyének.
Testvérek, bűn, ha nem Isten szíve szerint látjuk egymást és gondolunk egymásra. Nem hobbit, vagy kegyes hóbortot kell látnunk a közös szolgálatban.
A nem hívőkkel egyes keresztyéneknek jobb a kapcsolata, mint egy más felekezetűvel. Ez botrány. Amikor az Atya még a gyerekgyilkosra is felhozza a napját, ellenségében is meglátja a megújulás lehetőségét. Léha emberből lesz majd Hippo püspöke például. Ezt a szellemet, ezt a lelket vette Mónika is, ezért tudott ő is imádkozni és ezért tudott ő is így nézni fiára, Augusztinuszra. Mi hogy beszélünk a más felekezetűekről?
Több közösségben megfordulok, Isten az én életemben is és a jelenlevő testvérek életében is olyan helyzetet teremtett, hogy látjuk Isten munkáját más közösségek, felekezetek éltében. Ezért merek bizonyos szempontból kritikus is lenni, hiszen amikor én felekezetekről beszélek, nem csupán, mint evangélikus szólok a többiekről, hanem úgy, mint az én tágabb családomról. Vannak közösségek, lelki vezetők, akik még mindig a másik ellenében fogalmazzák meg magukat. Fáj, amikor azt látom pl. az egyik aluljáróban, hogy egy misszió, szolgálata kapcsán, elhatárolódik a többi felekezettől.
Van helye a bocsánatkérésnek, a közeledéseknek, egységtörekvéseknek is, de jól tudjuk, hogy az egység Krisztusban egyértelmű és adott.
Gyanús az, amikor nagyon keressük az egységet. Sok konferenciát, zsinatot tartottunk évtizedeken, évszázadokon keresztül és nem sokra jutottunk.
Szörnyűség volt, amit a XVI–XVII. században elkövettünk egymással szemben, szégyentelen módon Istenre hivatkozva. Azóta Isten megengedte, hogy elvétessék az egyháztól a politikai, gazdasági, katonai hatalom, emiatt nincs lehetőség ma mások „grillezésére”, egymás üldözésére. De ma is vannak mindegyik felekezetben „keményvonalasok”. Nem sokat változott a gondolkodásunk. A sejtjeinkben, zsigereinkben megvannak a korábbi szeretetlen gondolatok és ezek időnként megfogalmazásra is kerülnek. Ismerek olyan budapesti gyülekezetet, ahol a helyi lelkész szájából elhangzik: „be nem teszem a lábam katolikus templomba”. Ezt én istentelenségnek tartom. Az Isten munkája ellenében való bűnnek. A közös szolgálatra kellene tenni a hangsúlyt.
Egy friss gyakorlati példa: egyházunkban megjelenik egy színes, képes magazin a szerkesztésemben. Ökumenikus szempontból átnéztem a legutóbbi számot. Huszonöt írásból tizenkettőt más felekezetű írt, vagy az író más közösségekre, felekezetekre hivatkozik pozitív értelemben. A rádiómissziónkról szóló anyagban említést teszünk az egri Szent István Rádióról. Ez pozitív példa, de sajnos a közös misszió nehezen megy a média területén is.
Tanulnivalója van a protestantizmusnak a katolikusoktól és tanulnivalója van a katolikus egyháznak is a protestáns egyházaktól.
Eszembe jut az, amikor teológiai hallgatóként elhajtottak minket a fővárosi tanács épületébe papi békegyűlésre. Ott láttam a legnagyobb skálán együtt lenni egyházi képviselőket. A Hazafias Népfront hozta össze a papokat, felekezeteket.
A háborús bombázások alatt vagy később a katonaságnál nem a felekezeti különbségek domináltak.
A szeretetmunkában, lepramisszióban vagy a hajléktalanok szolgálatban nem az a kérdés, hogy ki milyen hitvallású. Miért kell ennek így lennie, hogy csak a baj, az üldözés hoz minket össze?
Egy héttel ezelőtt volt egy temetési szolgálatom. Érdekes, hogy erre egy katolikus pap testvérünk kért: „Hivatalosan katolikus temetés lesz, de kéri, hogy én is menjek ki, mondjak néhány szót, egy imát.” Abban maradtunk, hogy a szertartás előtt, a papi öltözőben néhány percet fogunk beszélgetni a liturgiáról, a két pap egymással. Belépek a kispesti temető öltözőjébe, ahol egy copfos hajú, szakállas, Lenon – szemüveges srác fogadott. Gondoltam, csak a kántor lehet. Kiderült, hogy ő a pap, egy szelíd, kedves, intelligens fiatalember, a húszas éveiben lehet. Röviden megbeszéltük a szertartást, de már abban is egyértelmű szeretet és összhang volt. Szépen, harmonikusan, egymást felváltva ment végig a szertartás, áldások, igék, imák és tartalmilag is jó volt minden. A temetés után úgy köszönt el, hogy köszöni ezt a „fantasztikus egységet”, amit most megéltünk. Akik Isten országában élnek, azok között nem lehetnek igazi problémák, nehézségek.
Karácsonyi ünnepkörben vagyunk, megtestesül az Ige, eljön, átszakítja az eget és meglepetés sorozatot okoz az egész világnak, folyamatosan határokat, küszöböket, ajtókat lép át. A legnagyobb határ a menny és föld közötti hatalmas szakadék, amit Jézusban Isten átlép és megjelenik a földünkön.
Isten pedig egy, a teljességnek és az egységnek az Istene. „Emeljétek fel szíveteket!”
Azért tudjuk felemelni szívünket, mert Ő van és vonz és megadja ezt a kegyelmet, hogy a szívek találkozhatnak és egyesülhetnek. Ha már Isten atyai szíve dobog bennem, az Ő érzései, indulatai, akarata, szándéka vannak bennem, akkor egészen másképpen látom a földet, mert „az Úré a föld és annak teljessége.”
Édesanyám Békéscsabán született 1922-ben, szegény iparos családban. Nagyapa kommunista érzelmű, de szelíd asztalosmester volt. Éheztek, szegények voltak, sok gyerek született, időnként egy-egy közülük meg is halt. Hármat vitt ki nagymama a temetőbe. Édesanyám volt a legidősebb gyermek. Járt nagymamával a templomba, de nem tudták fizetni az egyházi adót és az adószedő elvitt tőlük egy díszpárnát és egy konyhaszéket. Akkor nagymama azt mondta, hogy „én ezek közé többet nem megyek”. Nagymama kemény, határozott asszony volt, korábban sztrájkokat is szervezett. Ez Békéscsaba, Békés megye, „viharsarok”, ahol nagy szegénység volt. Nem véletlen, hogy Békéscsabán az én gyerekkoromban is legalább tizenötféle felekezet volt. Nagy lázongások voltak ezen a vidéken, a szociáldemokrata mozgalom is erős volt itt a XX. század elején. Vörös lobogós temetések voltak már abban az időben. Anyám, Nagyanyám elkezdtek járni a pünkösdiekhez. A húszas évek végén a pünkösdi egyház nem volt elismert felekezet és közösségi alkalmaikra tizennyolc éves kor alatt nem mehetett be senki. Ott állt a ház előtt a detektív, vagy be is ment a lakásba. Egy igehirdetés hatására Anyám megtért. Talán nyolc éves volt. Szomjazott az igére és ment nagymamával ezekre az együttlétekre. Beült az alkalom előtt a spájzba a befőttek közé, hogy onnan hallgassa az igét, vagy beöltözött idős asszonynak fekete ruhába, így csapták be a detektíveket. A nehézségek miatt továbbmentek a baptista egyházba, és ott édesanyám bemerítkezett, baptista lett. Mandolinozott, verseket írt, hívő, bizonyságtevő életet élt. Aztán jött a szintén hívő apám, aki megkérte a kezét. Édesapám akkor az evangélikus Keresztyén Ifjúsági Egyesület megyei titkára volt, ezért teljesen természetesnek tartották, hogy a nagy csabai evangélikus templomban lesz az esküvő. Erre anyámat kizárta a baptista gyülekezet, de nagy részük ott volt az evangélikus templomban az esküvőn. A mai napig is használják anyu verseit a baptista gyülekezetben. Azután jött a kommunizmus, a Keresztyén Ifjúsági Egyesületet feloszlatták és ez a közösség illegalitásba vonult. Volt egy nagyhatású igehirdetője ennek e közösségnek, akinek egyszer csak, hogy így mondjam leesett a tantusz. Anyám, aki akkor már hétgyermekes édesanya volt, üzenetet kapott tőle Budapestről: „halálos bűnt követtél el azáltal, hogy bemerítkeztél, mert megtagadtad az Isten elénk jövő szeretetét.”. Kétségbeesett anyám felült a vonatra és jött a lelkét mentendő, tárgyalni a nagy vezetővel. Ezzel még nem volt vége szegény anyám nehézségeinek, még volt egy-két kanyar a későbbiekben is. Ökumené a huszadik században hazánkban…
Még ötven évvel ezelőtt gyónnivaló bűn volt, ha csak benéztünk egymás templomába is.
Rettenetes állapotból hoz ki minket az Isten.
Gyermekkoromban jártunk ugyan templomba, de apám, aki laikus igehirdető volt; látván az egyház hibáit, hiányosságait, sokat kritizálta az egyházat, papokat. Kizárólagossági tudatban éltünk. Katolikusokról, szabadegyházakról jó szót nem hallottunk. Fényképész ipari tanuló lettem, tizenöt éves voltam ekkor és Békéscsaba mellett egy kommunista községben dolgoztam fényképészként. A falu közepén a mai napig is vörös csillag látható. Cselédség élt ezen a területen. Templomba nem jártak, lelki, szellemi életet kevésbé éltek. Ezt a réteget a szocializmus megemelte. Ezek az emberek, akik földönfutó cselédek voltak, hozzájutottak házhoz, földhöz. Más kérdés, hogy ezekben a falvakban a hetvenes, nyolcvanas években és ma is magas az iszákos, öngyilkos emberek száma, nagy számú a válás; sok-sok lelki nyomorúság van.
Ott kerültem kapcsolatba a kilencven éves plébános bácsival, Steib Jánossal, aki korábban a Wenckheim grófék papja volt. 1945-ben a kommunista fiatalok agyon akarták ütni és a községi párttitkár el akarta vitetni Szibériába. Az elhurcolandók a községháza udvarán gyülekeztek és a plébános urat az orosz katonatiszt küldte haza, mert túl volt a korhatáron. Amikor megtudta, hogy van olyan beteg a faluban, akinek szüksége lenne segítségre, vitt neki ebédet – ha párttag volt, akkor is.
Említettem, hogy szigorú, törvényeskedésre hajló kegyességben éltem. Olvastuk a Bibliát, templomba is jártunk, de nem volt Istennel kapcsolatom. A plébános bácsi és húga, Mariska néni, aki a plébániát vezette, olyan természetes, intelligens szeretettel fogadott, hogy ebből barátság lett. Elcsodálkozunk utólag, hogy Isten milyen utakon vezetett és milyen embereket adott az úton nekünk. Olyan embereket, testvéreket, akikre szükségünk volt akkor, abban az élethelyzetben. Őket Isten küldi.
Nem imádkoztattak, nem „térítettek”. Ezt az érzékenységet a Szentlélek adta nekik. Jó volt bemenni hozzájuk, jó volt köszönni, jó volt beszélgetni, hosszan, szeretettel; téli estéken és máskor. Egy ilyen közegben természetes volt, hogy elmentem a búcsúba, jó volt ott lenni, mert ennek a bácsinak és néninek a szívében Isten szeretetének intelligenciája lakott.
Az utolsó időkben a szobájában misézett, mert már nem tudott kimenni a templomba. Ha ott voltam a faluban és láttam, hogy világít a lámpa a plébánián, bementem, felolvastam a bibliai igét. Egy ilyen alkalommal észrevettem, hogy nem tudja megemelni a kezét az ostyával s én, a tizenhat éves gyerek fogtam a kilencvenéves plébános kezét, aki így tudta behelyezni az ostyát az áldozók szájába.
Amikor már teológus voltam, megérkeztem egy téli este a faluba, a plébánia teljes sötétségben, pedig nem volt még késő. A plébános úr ravatalon feküdt szeretett templomában. Isten ezt is megadta, hogy pont hazaértem – több havonta tudtam csak hazajutni – az ő temetésére és a grófi kriptában csak ketten voltunk jelen, mint családtagok a harminc papon kívül. Mariska néni a húga, meg én – a család.
Néhány éve arra autóztam és a plébániáról kijött egy ősz hajú asszony, a valamikori grófnak a lánya, aki Angliából hazaköltözött az elmúlt években. Visszaemlékezett arra, hogy ő kislányként mit kapott ugyanettől a paptól. A hitoktatáskor kapott hit vezette egész életén keresztül. Rendbe hozta a plébániát, ott lakik. Szervezi a hitoktatást, látogatja a szegényeket, a cigányokat, visz nekik evangéliumot, ennivalót, ruhát. Megtörténik, hogy beverik a plébánia ablakát, kiszúrják késsel az autógumiját, de ő megy és végzi ezt a szolgálatot, amit a plébános úr végzett valamikor.
Tizenkilenc éves koromban jelentkeztem a teológiára és akkoriban, 1979-ben akik jelentkeztek a teológiára, azoknak a nevét leadták az állam felé. Tizenheten jelentkeztünk. Kettőnket, akik egy ébredési ifjúsági körnek a tagjai voltunk, behívtak. A többi fiú nem kapott behívót, mi kaptunk, Békéscsabáról Lentibe. Hát hová vigyenek? Négyszázötven kilométerre. Ennek az alakulatnak az volt a híre, hogy „kispapdaráló”, így mondták akkor: „politikailag megbízhatatlan alakulat”. Sok cigány, írástudatlan volt ott, de leginkább büntetett előéletűek. Ötvenen voltunk teológusok, öt felekezetből. A kiképzési időn belül, minden este a takarodó előtt fél órás közös keresztyén alkalmat tartottunk a pincehelyiségben, titokban. Az is tilos volt, hogy ketten a Miatyánkot elmondják, mert közös vallásgyakorlatnak számított. Római katolikus, görög katolikus, református, baptista, evangélikus és még egy szabadkeresztyén fiú is volt, meg egy cigány fiú, aki ott tért meg. Szerettünk volna úrvacsorázni is. Kaptunk Győrből, bencésektől „beszentelt” ostyát. Várszegi Asztrik hozta be nekünk és én is beálltam a sorba gyónni nála. Beültem hozzá, mondtam, hogy nem tudom hogy kell katolikus módra gyónni, de szeretnék beszélgetni. Fegyverek között – Isten országa. Visszatérve a kis pincehelyiségre, egy hokedlit tettünk középre, az volt minden: a berendezés, oltár, vagy Úr asztala. Volt, aki letérdelt, volt aki állt, aztán törtük, negyedeltük, hatodoltuk az ostyát, hogy jusson a többieknek is. Isten országa jelen volt ott, abban a helyzetben.
Lelkészi szolgálatomat a két szomszédos békésmegyei faluban, Gerendáson és Csorváson kezdtem. Gerendáson a plébánossal jó testvéri, baráti kapcsolatban voltunk, együtt szolgáltunk az egész faluért. Két felekezetből állt a falu, havonta közös bibliaóráink voltak, és gyermekfoglalkozások. Az ökumenikus imahét mindezeknek a csúcsa, tehát nem az évi egyszeri találkozás alkalma volt. Közös énekes füzeteket adtunk ki. Egyik közös alkalmunkon, szokott jó testvéri légkörben, a katolikus Józsi bácsi, azt mondja: „Plébános úr, énekeljük el a Mária jó anyánkat!” A plébános úr, aki Isten gyermeke volt, egy egyszerű paraszt ember, aki időnként ki-ki utazott pl. Medzsugorjéba, így is mondhatom a mi megfogalmazásunkban, hogy „máriás pap” volt, szorosan kötődött a Mária-kultuszhoz, ránézett Józsi bácsira és csak ennyit mondott: Józsi bácsi, majd máskor.
Másik történet: egy erős, hagyományos evangélikus gyülekezetbe meghívtak egy ismert katolikus plébánost, igehirdetőt. Ő azzal kezdte, hogy több száz példányban szétosztotta a „Mária jó anyánk” éneket az evangélikus testvéreknek. Próbálta énekeltetni velük. A gyülekezet kiborult, kikészült, a nagyon szeretett előző lelkészét kellett hívni, aki három estén keresztül gyógyította őket.
Két példa, evangélikus, katolikus résztvevőkkel. A felekezet lényegtelen szerintem, mert itt indulatokról, intelligenciáról, hitről van szó. Amiben kaptunk közös nevezőt, annak örüljünk. Mi ez a közös nevező? Az Atya, Fiú, Szentlélek, közös hitvallás, közös valóság. Ezen kívül mindegyik felekezetnek vannak sajátos karakterjegyei, ajándékai, szolgálatai, tapasztalatai. Ezek egy részét jobban meg kellene ismernünk, mert felszínes ismereteink vannak egymásról.
Bizonyára olyan tantételek is vannak, melyekkel nem tudunk azonosulni.
„Szent küldetéstudattal” próbáljuk a mi felekezeti karakterjegyeinket, sajátosságainkat valamilyen módon átvinni a másik közösségre: „ha majd rájöttök, hogy milyen fontos a Máriával való kapcsolat, vagy rájöttök arra, hogy mi is az a predestináció, vagy rájöttök arra, hogy Luther a kegyelemtanban mit ismert föl, ha majd rájöttök, hogy be kell merítkezni, mert az a bibliai keresztség stb.”
Csorvás főterén, első szolgálati helyemen, négy templom áll egymás mellett. Hétezer lakosú településről van szó, de nagyon kevesen jártak a különböző közösségekbe. Éppen akkor Isten kegyelméből, olyan csapat jött ott össze – román ortodox, katolikus, baptista, evangélikus, református –, hogy minden lelkész, pap megújult életű volt. Isten úgy vezetett minket, hogy nagy ünnepek előtt együtt böjtöltünk, imádkoztunk a faluért, a közösségért.
Második gyermekünket vártuk, telefon nem volt a parókián. Mínusz húsz fokos időben tönkrement a fűtés és vízrendszer. Jártam a presbitereket, de senki nem tudott segíteni. Ahogy mentem a nagy hóban, elkönnyeztem magam. Eszembe jutott a plébános úr és bementem hozzá. Jött azonnal. Kibontotta a kályhákat, ahogy kell, kitisztította, visszatapasztotta.
Máskor Trabanttal kellett volna bevinni a feleségemet terhes gondozásra a városba, de a kocsi alig működött. Átzötyögtem vele a plébániaudvarba. Benyitok a kápolnába, éppen kezdődött volna a gyászmise. István már be volt öltözve fehér miseruhába, kijött, pedig tiltakoztam. Suhogott a ruhája, ahogy ment a folyosón. „Tekerd el a kormányt!” Aki ismeri a Trabantot tudja, hogyan kell benyúlni a megszakítóhoz, a sáros, havas kerék és a kasztni közé. Megtalálta a hibát. Sáros miseruhában ment vissza a kápolnába.
Az ég és a föld összeért.
Elhangzott a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság (KÖT) előadásán, 2006. január 2.