Ha igazi a szeretet, akkor kreatív

Egy pszichológus megfogalmazásában a trauma azon eseményeket foglalja össze, amelyek hatására a lélek vagy a test visszavonhatatlanul sérül. A felfoghatatlan esemény által hagyott űrt a trauma tölti ki. Egy felmérés szerint Amerikában minden ötödik traumát átélt személy esetében kialakul az a kóros állapot, amelyet poszttraumás stressz szindrómának neveznek, ez a továbbiakban megnyomoríthatja az ember hétköznapjait, érzelmi világát, kapcsolatait. A Híd magazin legutóbbi számának témájáról, a poszttraumás stressz szindrómáról Erdészné Kárpáti Judit beszélgetett Szeverényi János szerkesztővel, egyházunk országos missziói lelkészével.

A legutóbbi fókusztéma inkább egy pszichológiai szaklaphoz illene; miért foglalkozik vele a Híd magazin? A keresztyén ember elhívatása a bajban lévők, lelki problémákkal élők felkarolása. Ez lehet a kapcsolópont?
Ez is, hiszen a keresztyénségnek mindenhez köze van, ami körülvesz bennünket, és van ilyen küldetésünk, hogy gyógyulva gyógyítsunk embereket. De a keresztyének is átmennek fájdalmakon, szereznek sérüléseket. Mindenkivel történhetnek súlyos és fájdalmas dolgok: balesetek, súlyos betegségek vagy háborús helyzet, szerettük elvesztése… Mindnyájunkat érint ez a téma. Ennek egy része szakmai kérdés, ezért ebben a lapszámban is megtalálható szakemberek véleménye, tanácsa.

Lelkészként, lelkigondozóként hogyan lehet eldönteni, hogy mikor kell valakit szakemberhez továbbküldeni?
Hozzám Gyökössy Endre [református lelkész, pszichológus – a szerk.] koncepciója áll közel, aki azt képviselte, hogy csapatban kell dolgozni. Nem lehet mindent elintézni a szószékről vagy a pszichiáternél, hanem súlyosabb esetekben össze kell dolgoznia a családnak, a gyülekezetnek, a lelkésznek és az orvosnak. A hívők olykor hajlamosak arra, hogy mindent kegyesen intézzenek el: majd az ima vagy az ige segít. Ebben hiszek, és van is hatása, de az idegrendszerünk ugyanúgy megbetegedhet, mint bármely más szervünk, és ezzel is szakemberhez kell fordulni. Egyes hívők azonnal ördögöt, megszállottságot látnak a másikban, ha valami megoldhatatlan jelenséggel találkoznak. Lehet, hogy köze van a bajnak a kísértőhöz is, de az is lehet, hogy olyan agyi kémiai elváltozások jöttek létre, amelyeket gyógyszerrel, beszélgetéssorozattal vagy analízissel olyan állapotba lehet hozni, hogy a kezelés után a lelkigondozó sokkal hatékonyabban tud segíteni.

Mi lehet a megoldás, ha látjuk, hogy a másik küzd valamivel, és nem kér segítséget?
Az már a jobbik eset, ha látható jelei vannak a sérülésnek, mert sokszor az érintett sincs igazán tudatában annak, hogy mi történt vele. A két-három éves kor előtti, kiszolgáltatott életkorban is érhetnek valakit negatív hatások. Sőt a magzatként elszenvedett traumák is zsigeri módon beépülnek az ember életébe, és nem mindenkinél tudatosul, hogy mitől jönnek elő a fájdalmak, a gátlások, az összerezzenések. Nehéz eset, amikor valakinek nincs betegségtudata, vagy nem fogad el segítséget. Ilyenkor türelmesen és kreatívan kell körülvenni. Sokakon lehet segíteni, de persze vannak kudarcaink is. Mi nem vagyunk megváltók, nem vehetjük fel az emberek összes bűnét, terhét, fájdalmát és betegségét, mert sokszor még a sajátunkat sem bírjuk hordozni. Azt is fontos tudatosítani, hogy az érintett embernek is van saját felelőssége. Az orvos, lelkész, lelkigondozó nem gondolkodhat úgy, mintha minden rajta múlna, és nem élheti meg saját kudarcaként, ha valakin nem sikerül segítenie.

Mit tanít nekünk a Biblia: hogyan gondolkodik Isten az emberről mint érző lényről, a bukásról és a gyógyulásról?
Sok őszinte, plasztikus és reális történetet olvashatunk benne: Józsefről, Jóbról vagy Illés prófétáról, aki felállt egy trauma utáni depresszióból. Mind nagyszerű, különleges emberei voltak Istennek, mégis megfáradtak, depressziósak lettek, összetörtek, vagy meghalni kívántak, mint Jeremiás próféta. Az Újszövetségben az egyik tanítvány öngyilkos lett, de Péter is a határán volt, hogy feladjon mindent. A bukott világban a bűnbe esett emberrel bármi megtörténhet. Isten tud erről, ezért adta a törvényt, az élet beszédét, ezért küldött prófétákat, ezért adta Jézust, az áldott orvost, mert az ember bajban van, segítségre szorul. Ezért küldi ma is igéjét az embereknek. Jézus azt mondja, hogy nem az egészségesekhez jött, nem nekik van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Meg kellene tanulnunk nem csodálkozni a bajokon, betegségeken, hanem kreatívan közelíteni az emberekhez, azzal a derűvel, hogy Isten lát bennük esélyt. A legtöbb ilyen bibliai szereplő úgy állt helyre, hogy meghallotta Isten hangját. Isten megszólítja Jóbot is, Illést is, Jeremiást is, és nem mindenben ad nekik igazat, de igazságot mond, és szeretettel mondja. Jób könyvének és a Szentírásnak is kulcsmondata, hogy a szenvedőnek szeretetre van szüksége. Ha igazi a szeretet, akkor kreatív. Ha kell, szigorúan mondja az igazságot, ha kell, meghánytatja a másikat, ha kell, mentőt hív, ha kell, böjtöl és imádkozik, sír a másikért, vagy segítséget kér a barátoktól, a gyülekezettől. Gyülekezetekben sokszor átéltem, hogy az ifjúsági kör vagy az imaközösség fantasztikusan össze tud fogni egy-egy nehéz helyzetbe jutott emberért vagy házasságért. Nincs a világon más ilyen közösség, mert a gyülekezeti tagokban lévő többletek és mínuszok szépen kiegyenlíthetik egymást a tudás, a szakismeret, a kapcsolatrendszerek által. 

Ideális képet festett a gyülekezetről, de nem biztos, hogy a közösségek valóban így működnek. Némelyek talán úgy érzik, hogy ők nem tudnak ilyen ügyekbe belefolyni. Talán többször kellene odalépnünk egymáshoz, és nem csak a megszokott helyen beülnünk a templompadba…
A történelmi egyházakban az az évszázados hagyomány, hogy rögzített padokban ülünk, előrenézünk, és van egy fizetett lelkipásztor, akit hétről hétre hallgatunk. Legjobb lenne a templomokba és a hozzájuk tartozó helyiségekbe egyaránt mozgatható székeket tenni, hogy a legkülönbözőbb csoportok használhassák ezeket a közösségi alkalmakra. Természetesen szükséges a vasárnapi istentisztelet, az a közösség csúcstalálkozója, de az az egészséges és normális, ha egy gyülekezeten belül körök, közösségek vannak. Nem kell mindenkinek mindenkin segíteni, de akit Isten elém hoz, azzal dolgom van. Esetleg ha érzékelek egy problémát, összekötöm a szálakat, beszélek a lelkésszel, és együtt keresünk segítséget. Lelkészként az ifjúsági körben sem én foglalkoztam mindig mindenkivel. Ha láttam, hogy az egyik kislány szomorúan jön, akkor megemlítettem egy másiknak, hogy figyeljen rá, lépjen oda hozzá. Ha gyakoroljuk az egymásra figyelést, akkor sokan kinyílnak, hiszen az emberségünkhöz hozzátartozik, hogy szeressenek, számontartsanak minket. A keresztyénség egyik fő üzenete is az, hogy Isten részéről elfogadottak vagyunk, és ezt próbáljuk képviselni a környezetünk felé is.

Vannak keresztyének, akik azt mondják, hogy ne forduljunk szakemberhez, mert majd Isten meggyógyít minket. Kell-e tartani a pszichológustól, pszichiátertől?
Ahogy sokféle orvos és lelkész van, úgy sokféle pszichológus, pszichiáter is, és valóban előfordul, hogy a túlterheltség miatt nincs elég idejük a betegekre, csak felírják a gyógyszert, és felszínesen foglalkoznak velük. De vannak elkötelezett hívő, keresztyén szakemberek is; meg kell próbálni őket felkeresni. A hit és a tudomány nincs ellentétben egymással. Ezt újra és újra hangsúlyozni kell. Ha egy pszichiáter nem tud is hinni Istenben, azt esetleg látja, hogy valakinek egy jó lelkészre van szüksége. A csapatmunka elengedhetetlen ezen a területen.

Magunkért mit tehetünk? Hogyan hozhatjuk világosságra a sebeinket?
A legtöbb ember nem szeret beszélni a belső dolgairól. A hívő emberek is hajlamosak az elfojtásra. A Híd magazin említett száma is azért született, hogy segítsen felismerni: mondjuk ki a problémákat. Attól, hogy hitünk van, hogy közösséghez tartozunk, ugyanúgy emberek vagyunk, és ugyanúgy harcoljuk a saját harcainkat. Az elfojtásból, a túlzott szemérmességből fakadnak a pótcselekvések, például hogy valaki alkohollal próbálja a belső frusztrációját csillapítani.

Vagy lehet, hogy valami jót tesz túlzó módon, nem úgy és akkor, amikor helye és ideje lenne.
Igen, belevethetjük magunkat a szolgálatba, munkamániássá is válhatunk. Nem kell azt a terhet magunkra venni, hogy mindenestül meg kell változnunk. A személyiség alapvető karakterjegyei megmaradhatnak, de eljuthatunk bizonyos felismerésekre, bizonyos problémákat megtanulhatunk karbantartani. Amikor valaki tudja, hogy jönnek a depressziós hullámai, még időben megpróbálhat ellenük tenni. Hiszem, hogy egyes betegségekből emberek meg tudnak gyógyulni. Ezért kell hirdetnünk, hogy ha valaki átesett például gyermekkori traumákon vagy abortuszon, van gyógyulás. Persze a sérülések bizonyos nyomai ott maradhatnak a személyiségünkben, de nem mindegy, hogy egy sebet nyitva tartunk, nem engedjük begyógyulni, vagy engedjük, hogy Jézus, az áldott orvos vagy más egyéb segítség által begyógyuljon.

Evangélikus Élet magazin, 2018. november 18.