A legfontosabb, hogy a Szentlélek kiáradjon, hogy felébressze és újjáépítse egyházunkat

Beszélgetés Szemerei János püspökkel

Az előző Híd magazinban készült villáminterjúban említette Püspök úr, hogy az elmúlt évben három testvérét és az édesanyját is elveszítette. Ilyenkor sokan elbizonytalanodnak Isten szeretetében, van, akit még a depresszió is megkörnyékez. Hogyan lehet hívő emberként kezelni az ilyen eseményeket az életünkben?
Igen, a családunkban volt egy rendkívül nehéz időszak. Egy éven belül három testvérem halt meg, és néhány hónappal később az édesanyánk is. Hatalmas fájdalmat éreztünk, mint bárki, aki elveszíti azt, aki közel áll a szívéhez.
Isten szeretete felől ebben az időszakban sem bizonytalanodtam el, mert tudom, hogy akik előre mennek, azok sem esnek ki az Isten szeretetéből. Ahogy mondani szoktuk, a halál nem más, mint hogy Isten átteszi szeretteinket egyik kezéből a másikba.
A gyász felett érzett fájdalom ezzel együtt természetes és normális reakció, és nem a hit hiánya. Találkoztam én is azzal, hogy valaki egy szerette elvesztésekor megharagudott az Istenre, hogy úgymond miért engedte ezt meg. A vád egy ösztönös és zsigeri reakció. A halállal találkozva, a dolgok mélyebb végiggondolásával – és nyilván Isten ajándékaként – viszont a hála is felébredhet bennünk. Mert pont a veszteségben láthatjuk meg, hogy akinek a hiánya annyira fáj, az egy Istentől kapott nagy ajándék volt számunkra.

Van-e életében olyasmi, ami miatt szorong, amit újra és újra Isten kezébe tud letenni?
Talán furcsa, amit mondok, de nekem a rendszeres és nyilvános megszólalásokkal kell megküzdenem. Vannak ugyan, akik udvariasan azt mondják, hogy ezt elég jól leplezem, ami jól is esik, de én belül úgy érzem, hogy a szolgálatomnak ez az egyik nehézsége. Van, hogy elkeseredem emiatt, és ilyenkor az emel fel és bátorít, hogy az Isten a maga hatalmát abban is meg tudja mutatni, hogy a hiányaink, a gyengeségeink és minden emberi alkalmatlanságunk ellenére fel tudja használni a szolgálatunkat arra, hogy megmutassa a maga erejét, hatalmát és kiárassza az áldását.

Lelkészként mit tapasztalt, mitől félnek leginkább az emberek?
A félelemnek nagyon sok arca és megjelenési formája van. Ezek között vannak reális és irreális félelmek. Az előbbi arról szól, hogy félünk a már megismert és megtapasztalt rossztól, ami az életünket, a biztonságunkat, az egzisztenciánkat vagy az egészségünket fenyegeti. Ezeket „hasznos félelemnek” gondolom, mert óvatossá és elővigyázatossá tesznek bennünket, a tartalék erőinket mozgósítják a legyőzésükre. Végső fokon nem csak veszélyeket hárítanak el, amivel megvédenek, de aktív cselekvésre is ösztönöznek, amivel építenek és gazdagítanak is. Egészen más a helyzet az irreális vagy irracionális félelmekkel. A fóbiás félelmek nem valós veszélyt jeleznek, viszont ugyanolyan kellemetlenek és ugyanúgy lemerítik az embert. Ezektől a félelmektől szakemberek segítségével meg kell szabadulni.

Rendkívüli évet éltünk meg. Szinte leállt az egyházi élet. Egyházvezetőként hogy dolgozza fel ezt a helyzetet?
Kettős érzés volt és van bennem. A megszokottból nem jó kibillenni, de néha a rendkívüli helyzetekből is jöhet ki jó.
Egy éve, amikor a vírus első hulláma miatt minden bezárt és megállt, az elején kifejezetten jó volt lelassítani. Ajándéknak éltük meg a pihenés lehetőségét, amire a folyamatos rohanásban szinte semmi lehetőségünk nincs. Élveztük, hogy több időnk jutott a családra. Az egyházi élet beszűkülése feletti rossz érzés közben kifejezetten örömöt jelentett a lelkészeink kreativitása, hogy mennyire leleményesen keresik az utakat és az új formákat arra, hogy az igét a nehéz időkben is eljuttassák az emberekhez.  
Reméljük, hogy a vírus hamarosan visszaszorul. Az biztos, hogy a gyülekezeti élet újraindítása, a közösségek újbóli felépítése nem lesz egyszerű. Emberileg bizony sok és hűséges munkára, összefogásra és kreativitásra lesz szükség, de a legfontosabb, hogy a Szentlélek kiáradjon, hogy felébressze és újjáépítse egyházunkat, mert az Úr áldása nélkül minden igyekezetünk csak meddő erőlködés. 

Híd, 2021/2.