Válság vagy váltság?
Az elmúlt hetekben szinte minden a válságról szólt. Válságban a gazdaság, a társadalom, a világ.
Isten gyermekei, akik érzékenyek a jelekre, évek, évtizedek óta mondják, kiáltják: baj van a nyugati civilizációval. A kereszténynek mondott Nyugat függetleníti magát Istentől, az Élet Beszédétől, a Biblia tanításától.
Nem, dehogyis a gazdaság jutott válságba, hanem az öntörvényű, Isten nélkül élő, gondolkodó és cselekvő ember. Aki elszakad az örök rendtől, kiszolgáltatottjává válik saját rossz döntéseinek.
A karácsonyi fény, világosság, amely olyan jólesik zaklatott lelkünknek, idegrendszerünknek, megvilágítja népünk elesett állapotát is. Csak néhány adat, amely jelzi a bajt és romlást: száz megszületett gyermekre hetven abortusz jut (naponta kétszáz!); három gyermekből legalább egy olyan anyától születik, akinek nincs férje; nyolcszázötvenezer szegény gyermek él hazánkban, ebből kétszázezer éhezik (!). Nem egy elmaradt, harmadik világbeli országról van szó, hanem Közép-Európa még néhány évvel ezelőtt is nagy esélyekkel bíró nemzetéről. A nyugdíjminimum huszonkilencezer forint; egymillió-nyolcszázezer a rokkantnyugdíjasok száma; egymillió alkoholbeteget és ugyanannyi depresszióst tartanak számon; naponta heten vetnek véget életüknek.
Ezek a sokkoló adatok külső jelek, a belső istenhiány következményei. Népünknek az élő Istenre, megtérésre, helyreállításra, gyógyulásra van szüksége. Hogyan lehetséges ez egy olyan korban, amelyben nincs az egyház birtokában a világi hatalom?
Testvérek, Jézus Urunknak, Pál apostolnak vagy éppen a napjainkban is üldözött, de tömeges ébredést átélő ázsiai kereszténységnek milyen eszközei voltak/vannak? „… íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.” (Lk 24,48) Egyházunk, gyülekezeteink, és valljuk meg, mi magunk is erőtlenek vagyunk. Hiányzik a Lélek, a tűz, amely felmelegíti a hideg szíveket, kiégeti a szemetet, felhevít mennyei hőfokra. Pedig csak így szabad, így lehet élni, Krisztust követni. „Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna!” – mondta az Úr (Lk 12,49).
Te hogy vagy ezzel, kedves olvasó? Lángol-e szíved, bensőd, személyiséged központja Krisztusért, az emberekért, az Isten országáért?
Fontos a vízkeresztség, de ő, a nagyobb „Szentlélekkel és tűzzel keresztel” (Mt 3, 11).
Ne engedjük át a legdrágább ajándékot szélsőséges rajongóknak! Miért ne lehetne egyéni és egyházi életünk nagy karácsonyi ajándéka a mennyei tűz, amely „amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság, és mi az ítélet” (Jn 16,8)?
A válságból a váltság által lehet kijutni. Isten forró, tüzes szeretetét abban mutatta meg irántunk, hogy meghalt értünk. Ez az a szeretet, amely megtérésre segíthet, és abban meg is tarthat. A jászol fája a kereszt fája is. Történjen meg karácsonykor is és mindennap a nagy csere: adjuk oda Isten Bárányának bűneinket, és fogadjuk el tőle azt, amit csak ő adhat: bűnbocsánatot, szabadulást, megváltást, új életet.
Lassan elmúló évünket végigkísérte a jézusi ígéret, biztatás: „… én élek, és ti is élni fogtok.” (Jn 14,19) Jézus valóban él, de mi élünk-e igazán? Jézus Krisztus el- és befogadása nem szélsőpietista gyakorlat, hanem az egyetlen feloldás és megoldás a válságban lévő embernek.
Némelyek szerint elégséges a „külső tapasztalatokban rejlő istenélmény” felfedezése. Én ezt a Szentírás kijelentése alapján vitatom, hiszen az Ige testet öltött, a Gyermek a jászolban található. Isten teremtő és újjáteremtő Igéje azért jött el a földre, hogy célhoz találjon a mi szívünkben.
Keresztény hitünk objektív valóság is. Nem attól igaz, hogy mi méltóztatunk hinni, hanem az emberi feltételektől független ajándék. Ez így igaz. Ugyanakkor csak úgy lesz az enyém is, ha végre egyszer igazán megérkezik hozzám is a Megváltó. Ha Szentlélek által nem lakozik Isten a szívünkben, akkor számunkra sehol sem található.
Egy lelkészkörben egyszer Isten és ember, Jézus és a megváltottak kapcsolatát a szerelemhez hasonlítottam. Nagy tudású kollégám kijavított: ilyen nincs a Bibliában, csak Paul Gerhardt énekeiben. Úgy gondolom, nagy tévedés ez, hiszen más sincs a Szentírásban, mint ez. Szerelem, forró, isteni, halálos szeretet, amely nem méricskél, adagol, nem köt „házassági szerződést”, hanem önmagát, életét, testét-vérét adja az őt hűtlenül elhagyó, paráznává lett egyházért, világért, emberért. Írásom keretébe nem fér bele az a sok bibliai üzenet, kijelentés, amely Isten és ember szeretet- és szerelemkapcsolatáról szól, a Genezistől az Apokalipszisig.
Figyelnünk kell arra a kísértésre is, hogy hajlamosak vagyunk Krisztusból és teljes szívű követőiből bálványokat, csodálni való „szenteket” gyártani, csak hogy nekünk ne kelljen lépnünk, megtérnünk és őt követnünk. Könnyebb párás szemmel elolvasni egy évben egyszer a bájos kis betlehemi sztorit, mint sajátunkként elmondani, és élni a názáreti szűz befogadó válaszát: „… történjék velem a te beszéded szerint.” (Lk 1,38) Könnyebb kockázatmentesen továbbküldeni barátainknak Böjte Csaba karácsonyi levelét, mint követni a Csaba testvérben is testet öltő és cselekvő Krisztust.
Az újszövetség emberei nem az égbe bámulnak – „Mit keresitek a holtak között az élőt?” (Lk 24,5b); „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve?” (ApCsel 1,11) –, hanem „követik a Bárányt, ahova megy” (Jel 14,4). A Bárány pedig oda megy, ahol baj van: bűn, halál, ördögi megkötözöttségek. A kegyelem korszakában Isten terve, akarata, szándéka az, hogy mindenki „próféta” (Isten szavának befogadója, hirdetője és élője) és „apostol” (Jézus Krisztus küldöttje) legyen: „Az utolsó napokban, így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra, és prófétálnak fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak; még szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban Lelkemből, és ők is prófétálnak.” (ApCsel 2,17–18)
Nem az Úr feledkezett meg a válságban szenvedő világról, hanem mi, az emberek nem hisszük eléggé, hogy az Isten országa közénk érkezett.
Immánuel!
Evangélikus Élet, 2008. 51. szám (karácsony)