A virágok üzenete
„Van-e remény még emberi fajunkban?” – kérdezte Illyés Gyula 1955-ben, nagyszerű Bartók című versében. A 21. század elején is sokunkat fájdít ez a kérdés.
Valóban addig szaporítja az ember nevű élőlény az életellenes cselekedeteit, amíg felemészti magát és a világot?
Lehet-e még fokozni a zűrzavart, a gonoszságot, az esztelenséget?
Van-e még érték, amit nem tapostak meg, amit ne dobtak volna félre?
A pálmák és virágok napjának üzenete: végül mindig eljön a tavasz, a legkeményebb tél után is. Nehezen jött az idén a virágzás. Bemutatta Tél tábornok, hogy milyen találékony még márciusban is. Átéltünk olyan napot is, melyen reggel még teljes repertoárjával jelentkezett a leghidegebb évszak, de azután kisütött a nap és néhány óra múlva már nyoma sem volt a hónak, jégnek.
Igen, van reményünk fajunk felől is.
A keresztyén reménység alapja nem az ember, aki úgy elaljasult, „hogy önként, kéjjel ölt” – mint Radnóti írta –, hanem a teremtő és megváltó Isten, aki a hajnal, a reggel, a tavasz a feltámadás Istene.
Korunk egyik népszerű gondolata a pozitivizmus, vagyis az, hogy elégséges pozitívan gondolkodni és cselekedni és segíthetünk magunkon. Tévedés, nagy tévedés.
Elég, ha a 20. század borzalmaira és a mai válságra gondolunk és tudjuk, hogy az ember, ha kizárja életéből Istent, az erkölcsi törvényt, a krisztusi program megvalósítását, mire jut.
Az elmúlt század mindkét istentelen és ezért embertelen eszméje szónokolt a humánumról, a szociális eszméről, de mivel Isten nélkül akartak „paradicsomot”, ahogy ők szokták mondani „felemelkedést” létrehozni, pokol lett előle.
Isten nélkül mindent pokollá változtatunk: a családi életet, a természetet, az országot, de Európát is. Hazánknak és az Uniónak nemcsak gazdasági programra van szüksége, hanem erkölcsre, Istenre, lélekre és szellemre, mert az ember csak akkor ember igazán, ha a szellem irányítja és határozza meg életét.
Van-e remény még emberi fajunkban? Igen van, ha még időben keressük a matérián is túlmutató szellemi-lelki értékeket.
Az igazság pedig valóban odaát van, vagyis odaátról az isteni dimenzióból érkezik, mint a tavasz. Nem azért jön a tavasz, mert a cinegék olyan kedvesen sürgetik, hanem azért énekelnek a cinegék, mert jön a tavasz.
Reményünk alapja nem az emberi akarat – amely fontos ugyan, de a nagy bajokban kevésnek bizonyul –, nem a földhözragadt vallásoskodás, hanem az Élet Istene, aki az átkot is áldásra fordíthatja.
„Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22, 20b)
Ő jön akkor is, ha nem kérjük. Ez az evangélium.
Hallom jó szándékú keresztyénektől: ha intenzíven böjtölünk és imádkozunk, akkor jön a lelki ébredés, megújulás. Ez így tévedés.
Isten elvárja tőlünk a „nekifeszülést”, hogy tegyük meg azt, amit mi tehetünk meg, de ismerjük a kijelentést: „… nem azé, aki akarja és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rm 9,16)
Jézus bement Jeruzsálembe, akkor is, ha nem kérték, nem várták.
Sírt a városon, megtisztította a templomot (ó, de tagadják ma is az ítélő, jajt kiáltó Krisztust!), tanított, gyógyított, ördögöt űzött; és amikor már mindent megtett, ami rábízatott, vállalta a szenvedést és a halált. A főpap udvarában pofozták meg! Megkínozták és mint a szemetet kidobták a haláldombra. Többet nem tehetett érted és értem az Isten: „… az Ő sebei árán gyógyultunk meg. (Ézs 53, 5b)
Várjuk-e, akarjuk-e Őt így?
Az igazit, valóságosat, akit nem hamisít meg a „parázna ész” okoskodása.
Evangélikus Élet, 2009. április 5., Palmarum