„Él az Úr, s áll ígérete”
A „Ne csüggedj el kicsiny sereg” kezdetű énekünkből való a fenti idézet. Bibliánkban is számtalanszor előfordul ez a kijelentés. „Él az Úr.” 19 évvel ezelőtt öt felekezet teológiai hallgatói együtt katonáskodtunk Lentiben. Az akkori fojtogató légkörben csodálatos volt megtapasztalni Isten személyes közelségét a laktanyában. Egy pincehelyiségben tartottunk esti áhítatokat. Az élő Úr áthidalt évszázados szakadékokat katolikusok és protestánsok között. Mégis bennem maradt egy érdes, ingerült mondat, amit egy társunk a reformációval kapcsolatosan fogalmazott meg: „Luther tette a fejét”.
Ha így primitívnek is hangzik ez a kijelentés, mégis elgondolkodtató. Istentől való csoda a reformáció, az egyház megújulása, vagy emberi mű? Luther nagyszerű eszköz volt Isten kezében, de bizonyos vagyok abban, hogy Isten Luther nélkül is elvégezte volna az egyházújítást. Ismerjük Luther életét és tudjuk, hogy mennyi kísértés, küzdelem, esendőség is jellemezte őt. Azért volt lehetséges a reformáció, mert ÉL AZ ÚR! Mert megszánta és megszánja ma is népét, a tőle gyakran elcsángáló, magában bízó és ezért elbukó gyermekeit.
Számtalan gondja, bűne van a mi egyházunknak is. Minden reformációért kiált. Sorsunk ott dől el, hogy kiben, miben bízunk, kire, mire nézünk. A „Tebenned bíztunk eleitől fogva” , vagy a „magamban bíztam eleitől fogva” lehetőségei közül választhatunk ma is. Egyházunkban ma is megvan a kísértés arra, hogy címszavakban emlegetjük Istent, de anyagi, személyi, strukturális, stratégiai kérdésekben mégis magunk akarunk dönteni, a ma is élő Istent kihagyva. Ez így életveszélyes az egyház létére nézve. Nem mindegy, hogy minimál programmal vegetálunk, vagy Isten erői járnak át minket, igazi dünamisszal, megújító energiával, Isten személyes vezetését átélve, tervezünk és szolgálunk.
A reformáció nem egyszeri, megismételhetetlen csoda. Az élő Istent rakjuk múzeumba, ha csupán emlékezünk, nosztalgiázunk, embert dicsőítünk. Luther számára fontos volt az augustinusi örökség, de még fontosabb volt az „atyák” Istene, aki újat cselekszik, aki az egyház, a világ Ura. A reformáció nem a 95 tétel kiszegezésével kezdődött, hanem Luther személyes reformációjával, megújulásával, az Isten élő igéjének befogadásával, a bűnbocsánat, szabadulás, újonnan születés átélésével. Ebből következett, hogy Isten élete átáradt Luther életén környezetére. Ez egy csodálatos sodortatás volt. Ez ma sincs másképp. Nem igaz az a mai szlogen, hogy idejét múlt a „középkori” kérdés: „Hogyan találok kegyelmes Istent”, mert ma az az igazi kérdés, hogy „hogyan találok irgalmas embert?” Nem léphetjük át az Isten-kérdést, nem kerülhetjük ki az élő Istent, mert akkor végképp nem találunk irgalmas embert sem. Csak az irgalmas, bűnöket megbocsátó Isten tud belőlünk irgalmas, emberszerető „istenfiakat” teremteni.
Kedves Testvérem! Ott kezdődik családod, gyülekezeted, egyházad megújulása, ha elfogadod, befogadod a téged kereső Istent, ha engeded, hogy forró szeretete megtérésre indítson, segítsen, ha belátod bűneidet, ha a tékozló szavaival kiáltasz: „Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz.” Isten nem küldi el azt, aki Jézus nevében, Jézus áldozatáért Őhozzá megy. „Közel van a megtört szívűekhez”. Betölt téged erejével, Szentlelkével. Erős várrá teszi törékeny életed. Új reménységet ad, amivel már nem rémülsz meg a világ állapota miatt.
Nem költői túlzás az, amikor Luther arról énekel, hogy ellenségünk mindent elvehet tőlünk, de a Mennyet soha. Mai világunkban számolni lehet azzal, hogy mindent elveszíthetünk. Mindent és mindenkit. Aki ezzel nem számol, homokba dugja fejét. Soha ennyire nem volt még szüksége az embernek, emberiségnek az élő Istenre, mint ma. A benned élő Istent, és az Ő országát senki és semmi nem veheti el tőled!
„Ne csüggedj el, kicsiny sereg,
Szívedet ne rémítse meg
Sok ádáz ellenséged!
Bár dühük ellened fordul,
S te félsz és könnyed kicsordul:
Nem árthatnak tenéked.
Él az Úr, s áll ígérete,
Ördög, világ minden csele
Megszégyenül mirajtunk.
Isten velünk, s mi ővele,
Nagy az Istennek ereje,
Győzelmet kell aratnunk.”
(260. énekünk)
Evangélikus Élet, 1998. november 1.