Az imádság: kapcsolat
Húsvét ünnepe után 5. vasárnap (Rogate)
„Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. Ezt mondta: »Az egyik városban volt egy bíró, aki az Istent nem félte, az embereket pedig nem becsülte. Élt abban a városban egy özvegyasszony is, aki gyakran elment hozzá, és azt kérte tőle: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. Az egy ideig nem volt rá hajlandó, de azután azt mondta magában: Ha nem is félem az Istent, és az embereket sem becsülöm, mégis, mivel terhemre van ez az özvegyassszony, igazságot szolgáltatok neki, hogy ne járjon ide, és ne zaklasson engem vég nélkül.« Azután így szólt az Úr: »Halljátok, mit mond a hamis bíró! Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?«” (Lukács 18,1–8)
A hitben, imádságban megfáradóknak – talán mindannyiunknak – mondta el Jézus ezt a szellemes, igazán rá jellemző példázatot. A történet szerint egy özvegyasszony – aki a kiszolgáltatottság jelképe is az Ószövetség világában – rendszeresen felkeresi a helyi bírót igazáért. A bíró kiégett szívű, cinikus alak, aki az Istent nem féli, az embereket semmibe veszi, mégis segít az asszonyon, hogy az ne zaklassa őt tovább.
Természetesen nem kell megenni egy falatra a példázatot, mert itt nem azonosságról van szó – vagyis nem arról, hogy Isten olyan, mint a hamis bíró –, hanem fokozásról. Ha ez a link jogász képes arra, hogy bizonyos nyomásra megsegítse az özvegyet, akkor Isten, a mi irgalmas Atyánk hogyne hallgatná meg imáinkat, hogyne könyörülne az övéin!
Lukács a példázatot a végső időkről való prófécia után közli, így összefüggésbe állítja az imaéletet Isten gyermekeit érő szenvedésekkel, nyomorúságokkal. Arról van szó, hogy a harcok, szenvedések közben az újjászületett keresztények is könnyen belefáradnak a kiáltásba, az imádságba, az Istennel való összhang keresésébe.
Félreérti a példázatot az, aki azt hiszi, hogy Isten olyan, mint a hamis bíró, de az is, aki úgy gondolja, hogy Isten az erőszakosság, az ismételgetés vagy a hangerő miatt hallgat meg minket. (Lásd Jézus tanítását a Hegyi beszédben.) Ahogyan később a pogányok misszionáriusa, Pál is tanácsolja, itt is azt olvassuk, hogy mindenkor imádkozniuk kell és az övéi éjjel-nappal kiáltanak az Úrhoz. Mit jelent ez? Azt, hogy az ima elsősorban nem testtartás, forma, időpont, rítus, hanem kapcsolat, élő, személyes és valóságos viszony az Úrral, létforma és szolgálat! Jézus ezzel az igével is megtérésre hív, az Isten országába, az ő közelébe invitál, hogy ne legyen „tudathasadásos” az életünk. Isten gyermekei éjjel és nappal, szüntelenül az Úrban, az Úrnál tudják magukat, akkor is, ha éppen a gyűlölet tüze veszi körül őket. A Dániel próféta könyvéből ismert három hitvalló ifjú, Sadrak, Mésak és Abédnegó tudja, hogy akár a tűzben, akár a mártírhalálban jó kézben lesz. És valóban, a mennyei küldött látható alakban velük volt az izzó kemencében! Erősítette őket, mint az angyal az Urat a Gecsemáné kertjében.
Az élő, hitvalló keresztényeket ma is értetlenség és időnként gyűlölet veszi körül, mert a hitvallás a kétszívűeket – akik el nem rendezett, zaklatott belső világukat vetítik ki környezetükre – képmutatásukra emlékezteti. Jézus tudta, hogy a bűnnel kiegyező szívvel nem lehet kitartóan imádkozni, nem lehet Lélekben és igazságban, hitelesen szolgálni. Ezért is teszi fel a megdöbbentő kérdést: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Itt nem általános istenhitről van szó. Az igében azt olvassuk, hogy az ördögök is hiszik és rettegik az Istent. Ezért nem hatódott meg Jézus korának egyházától, vezetőitől, nyüzsgésétől. Nem a templom, a liturgia, a szervezett egyházi élet a döntő, hanem a megtérés (bűnismeret, bűnbánat, bűnvallás, leborulás) és az újjászületés (a Szentlélek általi új természet, új élet és annak gyümölcsei: szolgálat stb.) által Istennel helyreállt kapcsolat.
Népünkre és ezen belül egyházunkra is mint szökőár ömlik a szellemi mocsok, igénytelenség, hedonizmus, materialista fogyasztói szellem. Krisztus követése nehéz volt a kommunizmusnak nevezett korszakban is, de ma talán még nehezebb, hiszen az úgynevezett szabadságban, demokráciában úgymond mindent lehet, mindent szabad. Nincs olyan agyficam, romboló eszme és gyakorlat, amelyre ne lenne vevő az ember. Annak a kereszténységnek, egyháznak van jövője, amely mindenkor imádkozik, nem fárad meg, éjjel-nappal Istenhez kiált, keresi az Úr arcát. Akik így tesznek, azokat Isten elvezeti az igazságra, minden lényeges felismerésre, és az igazság szabaddá teszi őket. Szabadok a félelemtől, a gerinctelenségtől, a megalkuvástól. (Nem a kísértéstől szabadok, a kísértéskor megkapják a mennyei erőt a szabadulásra.) Mert ők az ige és a Szentlélek által immunisak (védettek) a lelki-szellemi fertőzéssel szemben. Ők az Isten fiai, akik után a szenvedő és nyögő világ sóvárog. Akik egy démonikus korban is Isten munkatársai, vagyis a remény és a jövő emberei.
Imádkozzunk!
Urunk, Jézus! Köszönjük, hogy lebontottad az Isten és az ember között álló válaszfalakat, hogy te vagy út az Atyához, és benned, általad van menetelünk a szentek szentjébe. Bocsásd meg kishitűségünket, az imában való megfáradásunkat! Köszönjük, hogy te az erőtlenben vagy erős, és hogy akik benned bíznak, azoknak az ereje megújul, és szárnyra kelnek, mint a sas. Ajándékozz meg bennünket megtéréssel, újjászületéssel, hogy ne szégyent hozzunk rád, hanem lehessünk téged képviselő, hitvalló keresztények egy elfajult nemzedékben. Dicsőíttessék meg szent neved bennünk és általunk is! Ámen.
Evangélikus Élet, 2005. 18. szám