Visszautasított Kossuth-díj, megtagadott kézfogás…

Beszélgetés Blaskó Péter Jászai Mari-díjas Érdemes művésszel, a Nemzeti Színház Tagjával.

– Jelenleg hét színdarabban is játszik. A napokban volt Lázár Ervin Berzsián és Dideki című darabjának bemutatója a Nemzeti Színházban. Szükség van még az általa képviselt értékekre?
– Ez egy filozofikus mesejáték, főleg gyerekeknek, egy költőről, aki nem tud írni, mert nincs ihlete. Barátai, köztük az általam alakított „Violin a fülrepesztő zenész” is, segítünk neki, hogy ezt a harcot megvívja önmagával.
A történetben előjön a sötétség és a világosság közötti küzdelem is, a jó és a rossz harca. Nagyon kedves és szellemes írás. Nagy öröm Lázár Ervin gondolatkörével időt tölteni.
Most három színház is készül Lázár Ervin bemutatóra, ami nagyon jó érzéssel tölt el, mert a gyerekek szeretik, és a színház eddig talán nem fedezte fel annyira, mint mostanában. Furcsa, stilizált és időnként szürreális a megfogalmazása. Egy mesét több rétegben állít össze, van egy része, ami a gyerekeknek szól és egy része, amit a felnőttek is komolyan el tudnak helyezni magukban. Felnőttnek is igazán élvezetes olvasva és látva is

– Évtizedek óta egyik vezető művésze, színésze Magyarországnak, neve mégis akkor lett széles körben ismertebb, amikor, mintegy másfél évvel ezelőtt nyílt levélben megfogalmazta, hogy miért nem veszi át a Kossuth- díjat az akkori miniszterelnöktől. Mostani számunk a közélettel foglalkozik, adódik a kérdés, hogy színészként szabad-e ilyen lépést tenni? Szabad-e ilyen direkt módon politizálni?
– Én úgy gondolom, hogy szabad, sőt kell is. Bizonyos támadások természetesen értek ezzel kapcsolatban, hogy a színész ne politizáljon, a cipész maradjon a kaptafánál stb. De az ember azon túl, hogy egy foglalkozást űz, állampolgár is és kötelessége –hiszen az életéről van szó- elmondani a véleményét, akár politikáról van szó, akár társadalmi kérdésekről. A közélet azt jelenti, hogy mindenkinek köze van hozzá. Így aztán úgy gondoltam, hogy véleményt nyilvánítok, mint állampolgár. Jóllehet, ezt színészként tehettem meg, hiszen színészi kitüntetést kaptam. Nem is akármilyet, amire büszke vagyok, hiszen az a grémium, aki odaítéli a Kossuth-díjat, érdemesnek tartott engem az elmúlt negyven év színészi munkája alapján erre a díjra, ami Magyarországon a legkiemelkedőbb, legszebb művészeti díj. Úgy éreztem, hogy ez egy kivételes helyzet az én életemben, hiszen a Kossuth-díj átvétele egy művész életében olyan pillanat, ami nem ismétlődik meg.
Furcsa, hogy az ember színészként nap, mint nap kontaktusban van a közönséggel, de nem úgy, mint magánember, mint állampolgár, hanem mint egy feladat végrehajtója, belebújva egy szerep bőrébe egy író gondolatait tolmácsolja. Ez egészen más jellegű találkozás a közönséggel, mint amikor az ember egy ilyen pillanatban magánemberként nyilvánul meg.

Állampolgárként csak úgy nyilváníthatok véleményt, ha fókuszba kerülök. A Kossuth-díj át nem vétele fókuszba állított engem, ennek kapcsán elmondhattam a véleményemet arról, ami ebben az országban folyik. Ennek az országnak, ennek a nemzetnek a lepusztítása annyira szembetűnő, hogy szinte fáj. Úgy gondoltam, áldozatot kell hozni, aminek árán elmondhatom a véleményemet és ez az a történelmi pillanata életemnek, amikor szólhatok, ennek pedig ez az ára, hogy nem vettem át a díjat.
Ezt morális, lelkiismereti kérdésként éltem meg, ezért cselekedtem így. Úgy gondoltam, hogy ez valamiféle példa lehet a többi ember számára, akik talán hozzám hasonló módon gondolkoznak. Nem szabad szó nélkül hagyni azt, amikor az ember szinte már a testében, a bőrén érzi, hogy tönkre van téve, hogy energiáját veszti, hogy depresszióssá válik, hogy az életlehetőségei vannak megnyirbálva az által, hogy egy államvezetés, egy miniszterelnök, aki felelős az ország sorsáért, vállalhatatlan lépéseket tesz, olyanokat, amelyek ellen tiltakozni kell. Ezt a tiltakozást szerettem volna kifejezni a díj visszautasításával és azzal, hogy megtagadom a kézfogást azzal az emberrel, akinek a tevékenységével én nem értek egyet.

–  Mint keresztyén ember nem nyújtja a kezét egy másképp gondolkodónak? Miért tulajdonít ekkora jelentőséget a kézfogásnak?
– A keresztyéni hozzáállás feltételezi a megbocsátást, de itt véleményem szerint másról volt szó. Jelkép értékű a kézfogás ebben a pillanatban. Azzal fogok kezet, akivel egyetértek, akinek a szándékait tisztességesnek, egyenesnek, nyitottnak tartom, akiben bízom. A kézfogás egyetértést, a másikkal szembeni elismerést jelent. Ezt én, úgy éreztem, nem tehettem meg. Messzemenően nem értek egyet azzal a politizálással, azzal az ország-rombolással, amit az akkori miniszterelnök művelt. A kézfogás megtagadása is a véleménynyilvánítás része. Számomra ez lelkiismereti kérdés volt, azért nem fogadtam el, hogy többek véleményét mondhassam el ez által.
Ha majd a szavak visszanyerik értelmüket, ha majd az öszödi hazugságbeszédet nem igazságbeszédnek mondjuk és az erkölcs, az igazság, a barátság a tisztaság, a szépség visszanyeri újra eredeti értelmét, akkor természetesen nagyon-nagy örömmel veszem át a Kossuth-díjat, ha még élek és lesz még erre lehetőségem.
Az Ötödik pecsét c. film végén Őze Lajos, aki egy ártatlan, vérző embert megüt, eltartja magától a kezét, mert olyat tett vele, amit erkölcsileg nem tud vállalni. Még rá is kiált a film végén az őr, hogy „tegye le a kezét!”. Őze pedig eltartott kézzel megy végig az utcán, mert nem vállalja lelkileg, erkölcsileg azt, amit a kezével tett. A nyílt levélben írtam ezt a hasonlatot, mert nem vállalható az a kézfogás, amit az ember nem érez erkölcsösnek.

– A szakma hogyan reagált erre a gesztusra, erre a jelzésre, amit ön adott?
– A következő hónapban levették a műsorról a Lear királyt, aminek a címszerepét játszottam a Nemzeti Színházban, és most ebben a szezonban újra műsorra tűzik más rendezésben, más főszereplővel, ami az én számomra megmagyarázhatatlan. Az ember érzi, hogy a hatalom nem vette jó néven. A színésztársakkal, kollégákkal másfajta a kapcsolat, mert annyira össze vagyunk zárva, egymásra vagyunk utalva az előadások, próbák, a közös munka során, hogy hiába vannak a társulaton belül más politikai beállítottságú emberek, ez hála Istennek nem jelent problémát a közös munkában.

– Talán közhelyszerű a kérdés: a színház, a művészet javít a társadalmon? Hogyan látja ezt több évtizedes szolgálata után?
– Nyilván az ember azért gyakorolja hittel ezt a hivatást, mert azt gondolja, hogy változtatni tud. Az ember fiatalon, középkorúan és idősen is szeretné megváltani a világot, ami egyre kevésbé sikerül és egyre reálisabban látja, hogy ez lehetetlen. Én abban hiszek, és arra gondolok mindig, amikor egy szerepre készülök, hogy talán a néző, ha megnéz egy jó előadást, amiben részt veszek, akkor másképp áll fel a székből, mint ahogy oda leült. Talán ez lenne a színház hivatása, hogy az embereket elgondolkoztassa, megváltoztassa a szó jó értelmében. Nem kioktatva, hanem lelkileg felrázva, hitet, erőt adva, hogy tovább gondolva az előadás erkölcsi üzenetét, azt a saját maga számára is levonva, egy kicsit megváltozva létezzen tovább a világ.

– Lehet ezt mondani, hogy templommá válhat a színház?
– A köznyelvben így is hívjuk a színészeket, hogy Thália pajai, a színház pedig Thália temploma. Egyfajta misét celebrálunk, ha ennek a művészeti ágnak a legmagasabb szintjén tudunk megnyilvánulni. Ez egy olyan furcsa területe a művészeti létnek, ami valahogy hit és transzcendens kapcsolatok nélkül szinte létre sem tud jönni. Egy kicsit profánul fogalmazva azt mondanám, hogy a Jóisten hozzásegít bennünket a teremtéshez. Belekontárkodhatunk abba, hogy mit jelent testet öltetni egy képzeletbeli figurával. Azt hogy Lear király, Prospero, vagy Pergünt megtestesüljön, a Jóisten nélkül nem tudnám megtenni. Mindig megélem egy szerepre készülve a premierig eljutva, hogy hogyan alakultam úgy át, hogy én magam is vagyok még, de már a szerep is él. A Jóisten adománya, hogy ezt meg tudom tenni, hogy testet, lelket, hangot, könnyeket, indulatokat tudok kölcsönözni egy légnemű figurának, egy fikciónak. Hihetetlen erőket kell az embernek mozgósítani és minden alkalommal fohászokat engedni a Jóisten felé, hogy segítsen ehhez hozzá. Ez gyönyörűséges, a hivatásom legszebb része, amikor Isten segítségét megérzem, hogy már több a dolog, mint amire én magamtól képes lennék.

– Szokott előadás előtt, vagy éppen közben imádkozni? Érzi Isten jelenlétét az előadáson?
– Inkább fohászokat, könyörgéseket szoktam mondani, erőgyűjtésként előadás előtt. Az embernek szüksége van erre, a félelmeit, gátlásait le kell gyűrnie. Mindig az a szép, amikor Isten segítségével önmagunkon győzedelmeskedünk. Amikor az önbizalmunkat és a koncentrációs készségünket addig tudjuk sűrűsíteni, hogy létrejön a legjobb színvonalunkon az előadás. Természetesen ez nem mindig jön elő, vannak kudarcosabb időszakok, amikor az ember fáradtabb, nem tud úgy koncentrálni. Ilyenkor erősebben fohászkodik és a kényesebb helyzeteken a szakmai tudás, a gyakorlat is átsegítenek, de azok az igazán ihletett pillanatok, amikor az ember Isten jelenlétét érzi. Akkor minden szárnyal, érezni a közönség elvarázsoltságát, megszűnik a köhögés, krákogás, érezni, hogy a csöndnek is hangja van, hogy azért van csönd, mert nagyon figyelnek.

– Hogyan látja a keresztyén hit jelentőségét az emberiség életében és saját életében?
– Én református ember vagyok, de a családommal katolikus templomba járok. Így alakult és úgy gondolom, hogy nem is a felekezeti hovatartozás, hanem a hit a fontos. Hogy az ember higgyen, hogy szeretetben töltse el a családjával a templomi csöndeket, ihletett perceket, amikor a Jóistennel találkozik, és vasárnap délelőttönként megpróbálja kinyitni a lelkét azokra a hangokra, amelyek egyre ritkábban hallhatók a mi hétköznapi létezésünkben. Kell, hogy keresse az ember a kapukat, hogy kinyissa a templom ajtaját, beüljön a padba és imádkozzon. Azt hiszem, a lényeg a hit, az összetartozás és a szeretet.

– Divat arról beszélni, hogy az egyház vonuljon vissza, a hit magánügy stb. Politizáljon-e az egyház? Ha igen, akkor hogyan?
– A kérdés inkább tényleg az, hogy hogyan. Azokat a társadalmi problémákat, amik egyre élesebben mutatkoznak, valahogy, mint a gyógyító ember, a lelkekben próbálja elsimítani. Összetett kérdés ez. A szeretet összefogó égisze alatt azért ott van a türelmetlenség is, hogy meddig tűrhető az, ami már tűrhetetlen. Nem szabad az egyház szeretetigényével elfedni azt, hogy a hívő ember kimondhassa a véleményét a rossz ellen. Nem szabad, hogy az a hamis kép alakuljon ki, hogy az ember ne harcoljon a szabadságáért, a lelki tisztaságáért, önmagáért. Ezt a harcot meg kell vívni, Jézus is kikergette a kufárokat, a nem oda való tevékenységet a templomból. Ebben a dologban az arányokat kell megtalálni, hogy hol lehetek megengedő, és hol kell az igazságomért harcolni.

– Mi ad erőt ahhoz, hogy hétfőn reggel felkeljen és elinduljon a színpadra?
– Az ember sokszor kicsit gépiesen teszi a dolgát. Nem csak én érzem ezt így, hatvan év felett sokan így vannak ezzel. Mitől kaphat új inspirációt? Mostanában a két gyermekem jövője foglalkoztat a legjobban. A lányom harmincnégy éves táncművész, a fiam pedig huszonkettedik évében van. A jövőjüket szeretném biztosítani, értük is dolgozni és közben az örömömet nem elveszteni a hivatásomban, mindig megtalálni azokban a dolgokban, amiket kapok és a rossz dolgoknak is meglátni az értelmét. Sokszor tapasztaltam, hogy ami kudarc élménynek tűnt az elején, később mennyi örömet hozott. Ezt keresem a napjaimban, hogy hol vannak azok az apró örömök, amikbe bele lehet kapaszkodni. A színpadon is felhasználom a megélt érzéseket, tapasztalatokat, kudarcokat, örömöket és belesűrítve egy-egy szerepbe átadom a közönségnek.

Híd, 2009/4.