Közel van az Ő visszajövetele

Isten embere, küldött, aki jézusi egyszerűséggel és hitelességgel hirdeti évtizedek óta az Igét. „Gyümölcseikről ismeritek meg őket” – mondotta az Úr. A pasaréti puritán templomban hangzó prédikációk és a lelkigondozói szolgálat sok és jó gyümölcsöt termett, más felekezetek számára is, hazánkban és szerte a nagyvilágban. Cseri Kálmán református lelkész a mi testvérünk, lelkészünk is.

– Hogyan látja a keresztyénség állapotát és helyzetét a világban?
– Nem szeretnék felszínes választ adni. Minden kategorikus kijelentés csak nagyképű lehet, hiszen mindnyájan többnyire közvetett információkkal rendelkezünk, nyilvánvaló azonban, hogy a keresztyénség aránya csökken a világban. Komolyan kell tehát vennünk a jézusi figyelmeztetést, hogy minőségi tanítványságra van szükség. A só nincs többségben az ételben, de az egészet megízesíti, hasonlóképpen a kovász meg a világosság is, amiről Jézus a Hegyi Beszédben elmondott. Arra a minőségi tanítványságra kell törekedni, ami több a formális vallásosságnál és kegyeskedésnél, ami valóban krisztuskövetés.

– Sokan úgy fogalmaznak, hogy keresztyénség utáni korszakba jutottunk. Erről mi a véleménye?
– Nem tudom, hogy milyen volt a keresztyén korszak, ha egyáltalán volt, mint ahogy a „keresztyén Európa” is – megítélésem szerint – csupán üres szólam. Mikor volt Európa a szó bibliai értelmében keresztyén?
Ma játszadoznak ezekkel a kifejezésekkel, hogy „posztmodern” meg „keresztyénség utáni”. Mindig olyan korszak van, amilyenben élünk. Úgy gondolom, hogy most ugyanolyan nyomorúsággal küzd a legtöbb ember, mint korábban, és ugyanúgy Jézus Krisztus tud megoldást, szabadítást, kiutat adni.

– Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában  keresztyén ébredések vannak. Ennek összefüggésében mondhatjuk azt, hogy az európai vagy a nyugati keresztyénség elveszítette az ízét, és talán Isten ítélete alatt van?
– Az nyilvánvaló, hogy az Európán kívüli keresztyén egyházakban, közösségekben egyre erőteljesebb az evangélium hirdetése. Vannak ébredések. Az ébredés azt jelenti, hogy rövid idő alatt sokan jutnak élő hitre és új életre. Ez most Európáról nem mondható el. Én elképzelhetőnek tartom, hogy még a misszió és az evangélizáció is megfordul, és Afrikából, Ázsiából jönnek majd ide evangélisták, hogy Jézushoz vezessék az elpogányosodott európai tömegeket.

– Milyen állapotban vannak a magyarországi egyházak és ezen belül – mondhatom talán így – a két testvéregyház, az evangélikus és a református?  Mivel sok gyülekezetben végzett már szolgálatot, számos tapasztalata van.
– Ez a két nagy protestáns felekezet a gyülekezeteiben él. A gyülekezeteknek elég nagy az önállóságuk, és közöttük igen nagy különbségek is vannak. Ha a látható bajokat akarjuk orvosolni és a jó példát követni, akkor először az okokat kell világosan látnunk. Azt tapasztaltam gyülekezeti látogatásaim során, hogy ahol komolyan veszik a Szentírás isteni ihletettségét; s valóban tiszta és hamisítatlan tejjel táplálják a gyülekezeteket (1Pét 2,2), sőt kemény eledelt is kapnak a hívők, ott ma is van élet. Bibliai kifejezéssel szólva – a Zsidókhoz írt levélből – ahol bíznak abban, hogy az igazi igehirdetés az Isten szájából származik, és az ige nem tér vissza üresen, hanem véghezviszi, amit akar (Ézs 55,11), ott ma is vannak életjelek, és vannak gyümölcsök. Ez meglátszik az anyagiakban és olykor a létszámban is, bár ez utóbbi nem feltétlenül tekinthető fokmérőnek. Mindenképpen meglátszik a lelki élet mélységében, a diakóniai tevékenység sokszínű és intenzív voltában és a közösségi munkában – ebben az individualizálódó, közösségellenes szellemiségben, amiben élünk, nagyon egészséges, gyógyító, befogadó közösségek vannak az ilyen gyülekezetekben. Ahol csak a tradíciót veszik komolyan (nem mintha az nem lenne fontos és nagy érték), ott könnyen múzeummá válik a gyülekezet. A múltkor mondta keserűen egy lelkipásztor, hogy úgy érzi magát, mint egy taxis a taxiállomáson – ha valakinek szüksége van rá, jön, rendel, fizet, és eltűnik. Isten őrizzen meg attól, hogy növekedjen az ilyen gyülekezetek száma, és Isten segítsen, hogy egyre több családias, növekvő közösségünk legyen!

– Sok jó szándékú lelkészt és gyülekezeti tagot ismerek, akik küzdenek gyermekeikért, családjukért, házasságukért. A mai korszellem azonban begyűrűzik a gyülekezetekbe is, és sokan tehetetlenek érzik magukat a médiából és egyéb forrásokból ömlő szellemiséggel szemben. A hívő családok is megrendülnek. A házasságok súlyos terheket hordanak, ill. szétesnek. Valaki úgy fogalmazott, hogy vannak szülők, kik szinte „térden járnak a lakásban”. Arra utalt, hogy rengeteget imádkoznak gyermekeikért.
– Egyre nehezebb védekezni az ellen, hogy a világ betörjön az egyházba. Közhelynek számít a mondás, hogy az egyháznak a világban van a helye, de a világnak nincs helye az egyházban, csakúgy, mint a hajónak a vízben van a helye, de a víznek nincs a hajóban. Vigyáznunk kell, hogy minél kevesebb víz kerüljön a hajóba, tehát hogy a világban általánossá váló módszerek, eszközök, célkitűzések ne legyenek jellemzőek ránk. Amíg saját gyermekeinknek és a gyülekezetbe járó fiataloknak vagy felnőtteknek nincsen igazi működő kapcsolatuk az élő Krisztussal, és amíg nem természetes számukra, hogy igeszerűen gondolkozzanak, döntsenek és éljenek, addig nem értik az erre vonatkozó segítést sem. Évről évre tapasztalom azt, hogy a konfirmandus csoport rohamosan távolodik a Szentírás szellemétől. Amikor pl. a Tízparancsolatot próbálom magyarázni, egyre inkább valami régmúltból itt felejtett öreg bácsinak látszom. Amikor arról van szó, hogy „Ne lopj!”, azt kérdezi egyikük, hogy akkor hogyan éljünk meg? Azt, hogy „Ne légy házasságtörő!”, nem is érti, hiszen csak házasságtörést lát maga körül a legtöbb fiatal. „Ne ölj!” – beszélek szörnyülködve a vérontásról, ő meg naponta több gyilkosságot is lát, és olykor a gyilkosnak drukkol, mikor azokat a szörnyű filmeket nézi a televízióban az egész családdal együtt.
Valóban egyre nehezebb a helyzet, vannak azonban Istentől kapott eszközeink. Nagyon fontos a prevenció – az, hogy kicsi koruktól csöpögtessük a fejükbe, a szívükbe az evangéliumot. Látom azokat a hívő családokat, ahol ezt komolyan veszik, ahol nem erőltetik a családi áhítatot, ahol nem kegyeskedő stílusú, órákig tartó családi áhítatok vannak, hanem derűs, vidám, a spontaneitás jegyeit is magán hordozó együttlétek. Úgy, hogy a gyerekek láthatják, a szülőknek ez nagyon fontos, valóban van kapcsolatuk azzal a Jézussal, akiről szó van. Kicsi korban csupán megismerik a bibliai történeteket, aztán jönnek az ő kérdéseik, keresztkérdéseik, sőt a kételkedés és ellenkezés időszaka is, de a mag, ami a szívükbe hullott, előbb-utóbb kikel. Ezt nagyon sokszor látom. Harmincöt éve ebben a gyülekezetben szolgálok, már a második nemzedék nő föl a szemem láttára. Látom Isten csodálatos munkáját, és azt, hogy nem csak azok a gabonamagvak csíraképesek ezer évek után, amelyeket az egyiptomi piramisokban találnak, hanem Isten igéje is ilyen csíraképes mag, ami megmarad, és előbb-utóbb kikel. Ezért kell az igét, a tiszta hamisítatlan igét nagy szeretettel a szívekbe juttatni.

– Magazinunk mostani száma a világvégével foglalkozik. Jézus földre jövetele és mennybemenetele után végső soron utolsó időket élünk. Mostanában azonban, mintha exponáltabban látnánk a Biblia által megfestett jeleket. Lehet-e azt mondani, hogy egy démonizált korban élünk, és közel van az Úr eljövetele?
Azok a természeti és egyéb katasztrófák, amikről nap mint nap értesülünk, nyilvánvalóan mutatják, hogy amiről Jézus Mt 24-ben szólt, az ma szó szerint beteljesedik. Mindig voltak természeti csapások, de ezeknek a száma, intenzitása, pusztító ereje, gyakorisága rohamosan nő. Ha valaki ismeri ennek a statisztikáit, az láthatja, hogy az Úr Jézus második eljövetele már valóban közel lehet. Ezért kell nekünk komolyan vennünk, amit Péter apostol mond, hogy a testben hátra lévő időt ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsük (1Pét 4,2). Rohamosan rövidül a hátralévő és a misszióra kapott idő. Nem kell azonban idegeskednünk vagy kapkodnunk, hanem arra kell használni minden lehetőséget és időt, amire a mi Urunk adta, mert nagyon közel van az Ő visszajövetele.

– A végső dolgokkal kapcsolatosan a Szentírás beszél a testi Izrael helyreállításáról is. A magyarországi egyházak nem néztek becsületesen az Úr színe előtt szembe azzal, hogy valamilyen módon részt vettünk pl. a zsidóellenes törvények meghozatalában.
Nem gondolja, hogy komolyabb, mélyebb bűnbánatot kellene tartani ebben ügyben vagy a népünket terhelő olyan súlyos bűnökkel kapcsolatban is, mint pl. az elmúlt évtizedek öt-hat milliós abortusza? Imádkozunk megújulásért, ébredésért, de talán nem mindig nézünk szembe eléggé a megújulás akadályaival, a konkrét bűnökkel.
– Isten kegyelméből, főleg fiatal koromban hallhattam olyan igehirdetőket, akik valóban prófétai erővel tudtak a bűn komolyságáról és a ránk jellemző bűnökről prédikálni, ami nem fejmosás és ledorongolás volt, hanem egyszerűen az ige tükrének elénk tartása, hogy bűnnek lássuk a bűnt, és Isten bűnbánatra indíthasson bennünket. Úgy gondolom, hogy nekünk, mai igehirdetőknek ezt nagyon komolyan kell vennünk. Prófétává valaki nem a saját elhatározásából válik, de ha Isten ad ilyen – bűnökre rámutató és bűnbocsánatot felragyogtató – mondanivalót, ami ezekre a bűnökre rámutat, és a bűnbocsánatot is fel tudja ragyogtatni, akkor az nagyon sokat használhat egy népnek. Nekem igen gyakran eszembe jut Jeremiás siralmaiból az a mondat, amit a prófétai feladatukat nem teljesítő prófétákról mond a Szentírás. „Nem leplezték le bűnödet, hogy fordítsanak sorsodon” (JSir 2,14) – mondja a népnek Isten, s ez azt jelenti, hogy ha jobban hangzott volna a bűnről való helyes igehirdetés, és őszinte bűnbánattal hallgatta volna azt a nép, akkor elkerülhették volna a babiloni fogságot. Fontos feladatunk mind a bűnökre való rámutatás, mind a személyes életünkben és kollektíven a bűnbánatra való készség.

– Szeretnék még rákérdezni az egészségi állapotára, hiszen mi is értesültünk betegségéről. Megosztaná ezzel kapcsolatos tapasztalatát lapunk olvasóival?
– Isten kegyelméből egész életemben egészséges lehettem, és úgy szolgálhattam. Hozzászoktam ahhoz, hogy minél többet és az időt jól kihasználva végezzem, amit Isten rám bízott. Néhány évvel ezelőtt diagnosztizáltak egy daganatos betegséget, ami látványosan lecsökkentette munkabírásomat. A kezdeti kesergés után Isten megtanított arra, hogy alázatosnak kell lennem. Nem amiatt akarok sóhajtozni, hogy mit nem bírok már, hanem azért vagyok hálás, hogy mi mindenhez ad még erőt és lehetőséget. Afelől teljesen bizonyos vagyok, hogy életem ideje az ő kezében van (31. zsoltár), és hogy az Úr Jézus helyet készített az Atya házában. S még komolyabban veszem azt, hogy valóban Isten akarata szerint töltsem a testben hátralévő időt. Egyébként a betegség megértőbbé tesz a betegek lelkigondozása során azok iránt, akiknek a nyomorúsága, kétségbeesése, csüggedése, pániklelkisége feladatot jelent, és úgy látom, hogy hitelesebben tudom az ige vigasztalását és bátorítását továbbadni.

– Egyes keresztyén irányzatok azt hirdetik, hogy a betegség nem lehet Isten akarata, és imádkoznunk kell a teljes gyógyulásért. Mikor imádkozhatunk azért, hogy meggyógyuljunk, és mikor kell elfogadnunk egy betegséget úgy, ahogy Pál apostol, hogy „tövis adatott a testembe” (2Kor 12,7)?
– Ez a divatossá vált sikerteológia nem a Biblián alapszik. Sehol sem ígéri a Szentírás, hogy Isten mindenkit meggyógyít és aki Őbenne hisz, az egészséges, sikeres és gazdag lesz. Ez megtévesztés; kár ilyen hazugságokat hirdetni! Úgy gondolom, hogy nekünk szabad és kell imádkoznunk a magunk és mások gyógyulásáért, hozzátéve azonban mindig azt, hogyha Isten nem gyógyít is meg, az sem változtat azon, hogy Ő van, Ő jó, Ő szeret, és Ő tudja, hogy mit csinál. Csakúgy, ahogy a három ifjú nem kételkedett Isten szabadításának erejében a tüzes kemence előtt, hozzátéve azonban, hogy „de ha nem tenné is…” (Dán 3,18) És Pál apostol is imádkozott a gyógyulásáért, de amikor  megértette, hogy a betegségének célja van, és Isten dicsőíttetik meg általa, akkor elfogadta. Nekünk is szabad imádkozni a gyógyulásért, de ugyanakkor el kell fogadni azt is, és amit Isten világossá tesz. Ő ma is ad gyógyulást betegségekből, én is ismerek ilyeneket – nem hókuszpókuszokkal, hanem egyszerűen imameghallgatásként –, de nem mindenki gyógyul meg, mint ahogy Jézus sem gyógyított meg minden beteget, amikor itt járt a földön.

Híd, 2006/1.