Egy pesti srác, aki életét adta barátaiért

Mansfeld Pétert 1959-ben végezték  ki. A kegyetlen megtorlások sorában különösen cinikus volt a kádárista gépezet az ő esetében, ugyanis megvárták tizennyolcadik születésnapját. Tizenhárom percet hagyták szenvedni a bitón, a hóhér nem avatkozott be a haláltusába.
A mártír öccsével, Mansfeld Lászlóval egy budai fodrászüzletben beszélgettem.

– Hány éves volt 1956-ban és hogyan emlékszik az októberi eseményekre?
– Tizenegy éves voltam, bátyám négy évvel volt nálam idősebb.
A harcok idején Péter azon a címen, hogy élelmet vásárol a ház lakóinak, lejárt a Széna térre.
Azt nem tudtuk, hogy ő, mint nemzetőr a Széna téri parancsnok, Szabó János gépkocsivezetője lett közben. Utólag kiderült, hogy még rendőrnek is segített, aki sebesült volt. Ellátta a sebét, bevitte a János Kórházba.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc tulajdonképpen tizenhárom napig tartott. November 4-én beindult a „Forgószél” nevű hadjárat, így nevezték a szovjet megszállást. Azt mondták, hogy azért támadnak hajnalban, mert a gyerekek akkor még alszanak. Most már tudjuk, hogy nem aludtak, hanem több helyen is felvették a harcot.

– A vérbírák megvárták a tizennyolcadik születésnapját, hogy kivégezhessék…
– Aki megnézi Szilágyi Andor Mansfeld című filmjét, világosan látja, hogy mi is történt.
Mi sokára tudtuk meg az igazat. Az édesanyám a tárgyaláson idegösszeroppanást kapott és mire magához tért, addigra a bátyám már halott volt, hiszen az ítéletet hetvenkét órán belül végre kellet hajtani.
Péter magára vállalt olyan cselekményeket, amiket nem követett el. Kegyelmet nem kért. Ez egy dupla nullás koncepciós per volt, ahol már a tárgyalásra bejövő bíró, az ülnökök és a megjelent emberek előre tudták, hogy milyen ítélet várható.
Pétert március 21-én, a Tanácsköztársaság 40. évfordulóján akasztották fel, közel ötven rendőrtiszti iskolás előtt.  Egy állig felfegyverkezett szuperhatalom kiskorúakat végzett ki.

– Áldozatot hozott a bátyja barátaiért.
– Péter arra gondolva, hogy Blaski József, az első rendű vádlott már nagykorú és ki fogják végezni, magára vállalt bizonyos dolgokat, hogy a társát mentse. Arra nem gondolt a bátyám, hogy van egy 1957/34-es törvény, amely lehetővé tette akkoriban, hogy gyorsított eljárás alapján kiskorúakat is ki lehessen végezni.

– A filmben csodálatosan alakítja édesanyjuk szerepét Maia Morgenstern, aki Gibson Passió c. filmjében Jézus édesanyját alakította. A názáreti Jézus azt mondta, hogy „nincsen nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja barátaiért”.
– Péter csak a társaira gondolt a börtönben. Amikor az ítéletet kihirdették, akkor tudott két társával, Bóna Rezsővel, – aki osztálytársa volt és 12 évig ült börtönben, aztán meghalt – és Blaski Józseffel beszélni.
Ez volt a búcsú. Péternek  azok voltak az utolsó szavai, hogy ne haragudjatok rám, hogy ilyen helyzetbe hoztalak benneteket. Aki előbb szabadul, legyen szíves és keresse meg az édesanyámat és mondja el neki, hogy az utolsó gondolatom is csak ő volt.
Nagyon sokáig nem tudtunk semmit, mert zárt tárgyalás volt. A szigorúan titkos vádirathoz és a kihallgatási jegyzőkönyvhöz csak sokkal később juthattunk hozzá. A jegyzőkönyvből egyébként tizenöt oldal hiányzik, ami talán magyarázatot adna arra, hogy Pétert miért is ítélték el.

– Valóban megtörtént, hogy önt kisfiúként odabilincselték egy kerítéshez?
– Igen, velünk szemben egy követség állt és előtte egy rendőrbódé. Reggel éppen iskolába mentem.  Odahívott magához Vörös József törzsőrmester, akivel ’56-ig, azt lehet mondani, hogy pajkoskodtunk, barátkoztunk. Gúnyosan nevetve hívott és egy pillanat alatt elkapta a kezemet. Én nem számítottam rá, hogy oda fog bilincselni a kerítéshez. Könyörögtem, hogy engedjen el, mert intőt fogok kapni, ha elkések az iskolából. Tíz perces „szórakozás” után elengedett és elszaladtam az iskolába, de egy életen keresztül megmaradt bennem ez az emlék.

– Ilyen rettenetes bűnöket meg lehet-e bocsátani?
– Egész életemben, végigkísérnek a rossz emlékek. Az édesapámat, a mostoha nagyapámat, a nagybátyámat elvitték „málenkij robot”-ra. A nagyapám meghalt, apám idegbetegen került haza, törött kézzel, a nagybátyám pedig súlyos fagyási sérülésekkel, úgyhogy én szinte mást se hallottam, ha egyáltalán politikáról volt szó, hogy az oroszok mit tettek a mi családunkkal.
1956-ban megint megtörtént a tragédia. A sógoromat és a bátyámat elvitték.
Azt kérdezi, hogy bosszú vagy megbocsátás? Megbocsátani nagyon nehéz, már nincs is kinek, mert azok az emberek nem élnek. Hogy egy-egy ember, aki ebben a gépezetben egy fogaskerék volt, mit tett, nem mindig ítélhető meg. Talán nem is az egyes ember a felelős, hanem az egész embertelen rendszer. Az ember kénytelen megbocsátani.
Amikor megtudtam, hogy a bátyám már nem él, akkor bosszút esküdtem. Ez a bosszúvágy  évek múlva, ahogy idősödtem és egyre több adat birtokába jutottam, olyan irányba terelődött, hogy már nem fizikai bosszúra gondoltam, hanem arra, hogy ha megtudom egyszer az illetők nevét, akik ebben az aljas ügyben részt vettek, a nevüket nyilvánosságra fogom hozni.

Kósa Csaba a Magyar Újságíró Közösség elnöke adott ki két könyvet: Hallhattál-e kisfiam? és Tizenhárom perc címen. Ezekhez adatokkal és más segítséggel magam is hozzájárultam.
Föltettem bennük a kérdést, hogy vajon ezek az emberek a gyermekeiket mire nevelték, és mit mondtak nekik a forradalmárokról? Szerintük kik a forradalmárok? Azok a hazafiak, akik harcoltak és életüket adták az igazságért és a szabadságért, és ezért közbűntényesekké nyilvánították őket, vagy azok, akik szétlövették kétezer tankkal, oroszokkal és a hozzájuk csatlakozó ÁVH-sokkal az országot, a várost? Akik megszámlálhatatlan ítéletet és sortüzet zúdítottak a békés, védtelen lakosságra?
Mert az utóbbiak lettek a hősök, a „szocialista hazáért” érdemrend tulajdonosai. Ők kapták meg a jó állásokat, a lakásokat, az ő gyerekeiket vették fel egyetemre. Én pedig nagy nehezen, levelezőn tudtam leérettségizni a Rákóczi gimnáziumban, mert nem vettek fel. De talpra tudtam állni a szüleim segítségével és azzal az akarattal, ami valahogy az én véremben is benne van és a Péterében is benne volt.  Fiatalabb voltam és így nem az életemmel fizettem, csak ilyen anyagi és erkölcsi megtorlásban volt részem.
Ezeket ki tudtam heverni és ma már ott tartok, hogy a tragikus emlékek ellenére szép családom van, munkahelyem, dolgozom. Sokszor mégis nagyon nehéz, különösen március 21-én, mert tudom, hogy akkor Péter ott állt védtelenül, kiszolgáltatva a hóhéroknak. Eszembe jut az a pár méter, ami a siralomházból az akasztófáig vezetett, onnan már visszaút nem volt.

Nagyon nehéz volt még a kihantolást átélni, a testvérem a csontjait látni. A 301-es parcellában vannak a kivégzettek eltemetve. Hasra fektetve, balkáni módon, azért, hogy halálukban a napot se láthassák.
Sokszor eszembe jut az a 9 óra 22 perc és 35 perc között eltelt 13 percnyi idő, amíg vergődött a bátyám az akasztófán. Hiszen a hóhér nem tette meg vele még azt sem, hogy eltörje a nyakcsigolyáját.
Egy moslékos kocsival vitték ki az áldozatokat a 301-es parcellába, ahol már meg volt ásva a gödör.
Számtalan általános iskolában mesélek a forradalomról (tíz éve már, hogy a Szent Imre Gimnáziumban történelmi és tanulmányi versenyt tartunk), abban a hitben, hogy soha többé Magyarországon olyan, hogy magyar ember magyar embert öl ilyen aljas módon, nem fog előfordulni.

Híd magazin, 2006/4.