Egzisztenciális kérdésem volt a halál

Ribár János evangélikus lelkész, esperes, tanatológus, akit tapasztalatairól kérdeztünk.

– Mi motivált abban, hogy a halállal foglalkozzál?
– Már fiatalon szembesültem emberlétünk végső kérdéseivel. Egzisztenciális kérdésem volt a halál, mert korán megértettem, hogy aminek a vége értelmetlen (semmi), annak a kezdete, a közepe is az. Márpedig ha a halálnak nincs pozitív megoldása, csak üres és negatív vélelmezése, akkor annak nagyon súlyos pszichés, majd társadalmi következménye van. 17–18 éves koromban radikálisan szembesültem a halál kérdésével. Mikor húszéves voltam, az itthon divatos egzisztencialista filozófia még erőteljesebbé tette a tépelődésem. Lényem mélyéig érdekelt, izgatott a téma másfél évtizeden keresztül, és ekkor találkoztam először – 30 évesen – a tanatológia tudományával.

– Hol és mit tanultál a tanatológiáról, mi az eddigi munkásságod?
– Elsősorban poimenikát, azaz lelkigondozást tanultam. Mint gyakorló lelkész aktív lelkigondozást folytattam, különösen a szegedi gyülekezetben. Erről a munkásságomról írt egy 50 oldalas fejezetet Bálint B. András, fiatalon elhunyt író a Magyarország felfedezése sorozatban (Félmúlt – társadalomrajzok, válogatta és szerkesztette Gondos Ernő, Szépirodalmi könyvkiadó, 1990.). De egyre több gyászesetem volt, majd haldoklók. A Lelkipásztorban egy-két írásom is megjelent a halál témájáról. Nem állítom, hogy ezek érett vagy jó írások lettek volna, de akusztikus lett a téma úgy, hogy a Kossuth Rádiótól is megkerestek, és különféle műsorokban vettem részt. A legnagyobb feltűnést feltehetően az 1980-as évek elején készült MTV-sorozat volt Memento mori címmel. Ez a sorozat négy részből állt, én a második és negyedik részben vettem részt, ekkor már nagy divat volt a reanimációs kutatásokról beszélni. Ez komoly ütközés volt az akkori marxista filozófia képviselőivel. Ám a korrektség kedvéért: az akkori vitapartnerek már nagyon rugalmas, nyitott gondolkodók voltak. Ezeknek a felvételeknek meg kell lenniük az MTV archívumában.
1984–85-ben Tübingenben, Rössler professzort, majd 1990-ben Erlangenben M. Seitz professzort hallgattam, aki az őszi szemeszteren lelkigondozást adott elő, az általa nem kiadott, de átadott jegyzetét is megkaptam. Nagyon sokat köszönhetek Gyökössy Endrének, mindenki Bandi bácsijának. Amikor tiltott, majd csak tűrt helyzet volt, nagyon hosszú ideig jártam hozzá az otthonában tartott szemináriumaira.
A 80-as évek végén, 90-es évek elején Szegeden előadóként vettem részt az I. Magyar Tanatológiai Konferencián, az ott tartott előadásom – ha jól emlékszem – a Credóban jelent meg. Ebben a tekintetben rendetlen ember vagyok, nem tartom számon a cikkeimet, írásaimat, pedig elég sok jelent meg egyházi kiadványokban, de világiakban is. Ezen kívül mind a mai napig elég sok előadást tartok ebben a témában. Ez az elméleti rész. A gyakorlati pedig egyszerűen az, hogy gyakorló lelkész vagyok mind a mai napig.

– Mi tanácsolsz azoknak, illetve családtagjaiknak, akik hosszú, súlyos halálos betegségben szenvednek?
– A családtagoknak: amennyire csak lehetséges, ne hagyják magukra a súlyosan beteg hozzátartozót, adják meg neki a lehetőséget a beszélgetésre. Ne mi akarjunk beszélgetni a beteggel, hanem ő tudjon beszélni, kérdezni, kifejezni. Ha a családtag ezzel a ténnyel nem tud megbirkózni, akkor hívjon olyan embert, akinek a társaságában mégis van ereje elhordozni a helyzetet. Sajnos a beszélgetést is tanulni kellene, s ennek az egyik legalapvetőbb része a Krisztus Jézusba vetett hit, amit azonban nem pajzsként tartunk magunk előtt, hanem támaszunk, forrásunk. Nagyon sokszor elég a szerető jelenlét. Nincs szükség nagy képzettségre, csak szeretetre és hitre. A családtagoknak nehéz, de szép a feladatuk. Nagyon fontos, hogy a beteg, és amíg bír, a haldokló fejezhesse ki magát. Természetesen a családtagnak is meg kell birkóznia a veszteség élményével.

– Legtöbben nem a haláltól, hanem a meghalás történésétől, a haldoklástól félnek, vagyis a méltatlan helyzettől. Hitetlenség ez, vagy normális viselkedés?
– Valóban ezt mondják nagyon sokan. Ez különösen is azért nehéz, mert a nagyon tisztelt, de nem mindenható orvostudománynak technikai lehetősége az életet (és sokszor a haldoklást) meghosszabbítani. Ha az élhető életet sikerülne meghosszabbítani, akkor annak lenne értelme, de nagyon sokszor csak a haldoklást hosszabbítják meg. Persze nehéz itt a határt meghúzni. Ám 90 évesen szabad lenne elengedni a menni akarót. Az csak egy kétségbeesett, heroikus, azaz hősködő szellemről árulkodik, hogy az ember kijelenti, nem a haláltól fel, hanem a haldoklástól. A haldoklástól azért, mert erről van, lehet tapasztalata, s az olykor rémes, a haláltól pedig azért fél, mert az a nagy ismeretlen…

– Mire van szükségük a haldoklóknak?
– Szeretetteljes, megértő környezetre, légkörre. Imádkozó lelkületre. Csendre, nyugalomra, békére. Tudatalattiba plántált reménységre. Krisztusra. Sokszor úrvacsorára, azaz feloldozásra. Számos olyan esetet megélek, amelyben a család kérésére a haldoklónak a szentséget nyújtjuk. Akármennyire nem látszik kapcsolatban lenni ezzel a világgal, az úrvacsora szentsége – hívő ember esetében – csodálatos történet. Ott fekszik, leülök mellé, megfogom a kezét, s néhány perc után megszólalok, imádságot olvasok, főleg zsoltárt, de van ilyen imádsággyűjtemény. Érzem, hogy megmozdul a keze. S akkor lassan, szívből elmondom a Miatyánkot, a szereztetési igéket, és egy nagyon pici, kehelybe mártott ostyadarabot a szájához érintek. Nem a lenyelés a döntő, hanem az érintés. Bátorít, biztató szavakat szólok hozzá Jézus nevében. Példát, tanúkat idézhetnék, hogy hosszasan haldokló ilyen szent találkozás után néhány órával később békésen elmegy.

– Mi van az exitálás után, mire készüljünk?
– Az ítélet, és vagy üdvösség, vagy kárhozat… Ebben az esetben szabaduljunk meg a földhöz és hozzánk kötött időkategóriától. Az idő és az örökkévalóság között nem mennyiségi különbség van. Minőségi. Mint a hernyó és a pillangó között. De ez is csak egy elégtelen kép. Jézus a kereszten is nagyon komolyan beszélt, amikor a halálraítélt, de Hozzá forduló bűnözőnek azt mondta: „ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). S valahol Pál apostol is járt a 2Kor 12 szerint elragadtatásban. Ám azt kell mondanunk: Maradjatok meg a Krisztusba vetett hitben, és majd meglátjátok!

Híd, 2009/1.