„Nem hallgathatok” (Jer 4,19)

Az elmúlt hónapokban dr. Frenkl Róbert országos felügyelő több írása jelent meg az Evangélikus Életben. Leírt gondolatai, kifejtett teológiája és etikája, főleg a válással és a homoszexualitással kapcsolatban, sokakat megdöbbentett, elszomorított, de nem kevés azok száma, akiket felháborított. Egyházban, egyházi újságban pozitívumként is értékelhetnénk az említett hatást. Nem baj, ha az állóvíz megmozdul. Felügyelő úr megnyilvánulásainak pozitívuma valóban abban van, ahogyan (T.) Pintér Károly főszerkesztő is ír erről a kérdésről a június 24-i számban, hogy megújuló újságunk foglalkozik végre a mai élet kérdéseivel. Megvallom, véleményem szerint a hitünket érintő pozitívumok Felügyelő úr cikkeiben nagyjából eddig terjednek. A szerkesztő a sajtószabadságra és a dialógus fontosságára helyezi a hangsúlyt.

Az Evangélikus Élet amellett, hogy fóruma is egyházunk népének, elsősorban szószék, mégpedig a TV és rádió után a harmadik legnagyobb. Ezrek olvassák határainkon innen és túl. Óriási a szerkesztő és az írók felelőssége. Szórvány egyházunkban sok helyen egyetlen vasárnapi „táplálék” az Evangélikus Élet. Egyházi vezető, teológiai és etikai kérdésekről nem írhat akármit, nem írhatja a saját véleményét, hanem csak azt, ami a Szentírás és hitvallási irataink szellemének megfelel. A Szentlélek természetesen adhat új látásokat, megközelítéseket, de alapvető kérdésekben, Isten igéjének (törvény és evangélium) igazságában nem. Az egyházban mindig is akkor jelentkezett és jelentkezik a tévtanítás, amikor az ige alapvető tartalmától eltértek.

Esetünkben sajnos erről van szó. Frenkl Róbert sok megfontolandó és humánus gondolat mellett le merte írni újságunkban – és utólag ezt kétszer meg is erősítette –, hogy a válás nem bűn. Ez így Isten igéjének megtámadása, semmibevétele. A „Ne paráználkodj!”, „Ne légy házasságtörő!” (ez utóbbi zsidó fordítás: Mózes öt Könyve és Haftárák) ma is Isten érvényes, életet védő igéje. Nem hiszem, hogy Isten felhatalmazást adott bárkinek is, hogy az ő igéjét megváltoztassa. A próféták, apostolok vagy éppen Jézus, amikor Isten kijelentését, közvetítették, nem bocsátották szavazásra annak tartalmát. Az ember mindig is kreatív, amikor az engedelmesség helyett kibúvót keres. Az ősi kísértés ma is hallható: „Csakugyan azt mondta az Isten?” (3Móz 3,1) Ma is fenyeget az Istentől és igéjétől való függetlenedés, liberalizáció veszélye: „Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia. „Ez majd ellene támad, és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak.” (2Thessz 2,4)

A liberalizmus veszélye abban áll, hogy alapvető értékeket kérdőjelez meg, relativizál. Végső soron mindenkinek igaza van, és aki ezt megkérdőjelezi, annak is igaza van. (Addig, amíg nem utasítja el véleményemet.) Vannak kérdések, amiben nincs egyszerre több igazság. Az igazság pedig a Kijelentés szerint, az hogy mindnyájan vétkeztek, egy igaz sincs, a  bűn engedetlenség és az Istennel szembeni gőg. A bűn zsoldja, következménye halál, de az Isten kegyelmi ajándéka, örök élet. Az ember viszont vitatkozik Istennel. „Mert ezt mondják: Győzzük nyelvvel, segít rajtunk a szánk, ki lehetne úrrá rajtunk?” (Zsolt 12,5)

Családellenes kijelenteni, hogy a válás nem bűn. A bűnbocsánat ellenére is sokszor helyrehozhatatlan az a sok sérülés, hasadás, botránkozás, amit hívő emberek válása jelent a családtagok, a gyülekezet és a kívülállók számára. A megtérőnek Isten adhat bocsánatot, de a bűn következményét sokszor hordozni kell. Pl. Dávid és Betsabé esete.
Ha egyetlen házasság is megmarad, az csoda, Isten kegyelmének a jele. Egyikőnk se bizakodhat el. „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen!” Nincs ember, ki ne vétkezne, de nem mindegy, hogy harcolunk-e bűneinkkel vagy kiegyezünk velük.

Felügyelő úr írásaiban küzd a kődobáló, képmutató, szeretetlen ítélkezőkkel. Ezt jól teszi, hiszen „az vesse az első követ...”, de ezzel együtt a bibliai igazságot is negligálja, mivel írásaiból az a vélemény sugárzik, hogyha valaki bűnnek tartja a válást vagy a homoszexualitást, az mintegy el is ítéli, stigmatizálja az érintettet. Ez így csúsztatás. Isten és a keresztyén ember a bűnt bűnnek tartja (nemhogy mentené), de a bűnöst szereti, halálosan szereti. Nem szabad összekeverni a képmutató ítélkezőket, a bűnt elítélő, de az elesettet szerető és kreatívan segítő keresztyénekkel. Mintha a Tízparancsolat, a Tíz Ige szembeállítható lenne a szeretettel, irgalommal, megértéssel! Isten a parancsolatot is szeretetből adta. A bűnre is szeretetből haragszik, mert a bűn fájdalmat okoz!

A Híradóban láttam egy tragikus esetet. Miskolci szurkolók utaztak Budapestre vonaton. Az egyik „szabadon” kihajolt az ablakon, sőt szinte ki is csimpaszkodott és nekiütközött egy villanyoszlopnak. Addig vitatkozunk az igével, amíg össze nem törjük magunkat vagy a másikat. Milyen szamárság lenne szembeállítani egymással a „Kihajolni veszélyes!” parancsolat igazát a megértés fontosságával.
Az emberi élet különböző területein vannak határesetek. Pl. drámai a döntés, amikor választani kell, hogy a magzat vagy az anya éljen tovább.
Van olyan eset, amikor valakit már gyermekkorában homoszexuális hatás ér, vagy úgy is nevelnek A „szabad” Hollandiában néhány hónapja már örökbefogadhatnak gyermekeket homoszexuális párok is! Ha valaki gyermekként ezt a mintát követi, nem az ő vétkéről kell beszélni. A liberálisan gondolkodók a felnőtt párok jogait védik, de az ilyen kiszolgáltatott gyermeket ki védi meg?! Ezekről tudni kell, sőt kötelesség körültekintően, higgadtan mérlegelni, de ezek a különleges helyzetek nem jelenthetik általában a felmentést! Ha valaki végső kétségbeesésében élelmet lop (gondoljunk pl. a gyermek József Attilára), nem jelentheti azt, hogy általában kiegyezzünk a lopással. Felügyelő úr azt írja, hogy elfogadottá vált a társadalom értékítéletében a válás. Ez így nem igaz. Attól, hogy több százezer alkoholista él hazánkban és sokaknak elfogadottá lett a rendszeres ivás, még nem jelenthetjük ki, hogy a társadalom értékítéletében elfogadottá lett az alkoholizmus. Sok esetben maga az alkoholista sem akarja elfogadni a valóságot és fáj neki a gyengeség és a bűn. Az a gyanúm, hogy az elváltak közül is sokan így éreznek. Több évi együttélés után nem lehet „vétlen” félről beszélni, hiszen hibáinkkal, bűneinkkel „kihozzuk” a másikból a hibákat, bűnöket. Persze itt is vannak egyedi, szélsőséges esetek. A lényeg szempontjából egyébként sem az fontos, hogy az ember, a társadalom mit tart elfogadhatónak. A bibliai tanítás szerint soha nem esnénk ítélet alá, ha magunk hoznánk ítéletet.

Az Egyesült Államokban tapasztalható erkölcsi romlás, amely kihat majdnem az egész világra, abból következik, hogy Isten igéjét megkérdőjelezték. Azt az igét, amelyre alapozni akarták valamikor kultúrájukat.
Felügyelő úr azt írja: „… célom volt levenni a stigmát, a megbélyegzést az érintettekről.” Ez szépen hangzik, de ebben az összefüggésben hamis. Ugyanis Isten szerint a válás, a házasságtörés bűn, tehát nem stigmáról kell itt beszélni. A bűnt bűnnek kell tartani. Egyedül a Megváltónak van hatalma és joga a terhet levenni rólunk.
Milyen jó lett volna, ha Felügyelő úr arról ír, hogy tudunk összetört, mélypontra jutott házasságok feltámadásáról. Amikor bűneikkel, fájdalmaikkal Istenhez menekültek házaspárok és meggyógyult a kapcsolatuk. Sok ilyet tudna elmesélni minden olyan lelkigondozó, aki Isten igéjét komolyan véve asszisztálhatott az Áldott Orvosnak egy házasság egy család újjáteremtésében.

Keresztyén hit nélkül is akadnak olyanok, akik a válást fájó bűnnek tartják, annál is inkább elfogadhatatlan, ha egyházi vezető helyezkedik szembe nyilvánosan és büszkén Isten igéjével.
Azon a napon, amikor írom e sorokat, templomainkban ez az ige szól: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak. Emlékezzél vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg!” (Jel 3,1–3)

Tiltakozom, hogy ez az irányzat szabadon fejtheti ki tevékenységét egyházunkban. Széleskörű a felháborodás és az értetlenség. Az Evangélikus Élet az utóbbi hetekben megújult, ezért is nagy felelősség, hogy mit közvetít. Jó lenne, ha az evangéliumi tisztaságért felelős püspökök ilyen horderejű kérdésekben eligazítást adnának egyházunk népének.

„Ó, hogy gyötrődik egész bensőm,
elszorul a szívem!
Háborog a szívem, nem hallgathatok,
Mert lelkemben hallom már
a kürtszót, a harci riadót!
Romlás romlást ér,
elpusztul az egész ország.
...
Bizony, bolond az én népem,
nem ismernek engem!” (Jer 4,19.20.22a)

Evangélikus Élet, 2001. 41. szám (október 7.)