Szeretetlen intolerancia vagy halálos szeretet
Válasz Gáncs Péter „Megférsz vagy…” című cikkére (Evangélikus Élet, 2008. június 8.)
Sajnálom, hogy Gáncs Péter püspök úr negatívumokat olvasott ki a „Megtérsz vagy meghalsz” című – főszerkesztői felkérésre írt – vezércikkemből, amely a 2008. május 25-i számban jelent meg hetilapunkban. Ugyanakkor számtalan olyan jelzést kaptam egyházunk tagjaitól, melyben örömüknek adnak kifejezést a cikkben leírtak miatt.
Nem szeretnék „testtel és vérrel tanácskozni”, csupán Isten igéjén tájékozódni.
Püspök úr megtérésre való felhívásom stílusát és tartalmát nem érzi jézusinak, inkább Keresztelő János kemény beszédére emlékezteti őt. Valóban, Jézus nem vágta ki Izraelt, mint haldokló fát, ahogy János meghirdette. A „fejsze” Isten Bárányát sújtotta mindannyiunk bűnéért. Ugyanakkor hirdette Jézus is világosan, egyértelműen, például a siloámi tragédia kapcsán: „…ha meg nem tértek, mindnyájan ugyanúgy vesztek el.” (Lk 13,5)
Jézus sokat és hangsúlyosan beszélt a megtérni nem akaró egyén és egyház halálos veszedelméről: „Jaj nektek, törvénytudók, mert magatokhoz vettétek az ismeret kulcsát: ti nem mentek be, és azokat is megakadályoztátok, akik be akarnak menni.” (Lk 11,52) Ezek szerint egyházunkban már Jézus is az intoleráns bélyeget kapja meg? Nem inkább dicsőítenünk kellene őt halálos szeretetéért? Hiszen nem az a szeretetlen, aki megtérésre hív, hanem az, aki hallgat a bűnről, és így hagyja az embereket elveszettségükben. Német tengerparton olvasható a következő mondat: Wer nicht rettet, tötet. – Aki nem ment, az öl.
Az Égtájoló rovatban múlt héten megjelent írásában Gáncs Péter csonkán idézi mondataimat. Kiragadja és az evangélikus teológiával ellentétesnek minősíti azt a mondatrészt, amelyben ezt írom: mindennek a célja az egyházban a megtérés. Úgy gondolom, ez sem hangzik rosszul, főleg ha a bibliai üzenet teljes összefüggésében értelmezzük a megtérést: elfordulás a bűntől, odafordulás Istenhez, hazatérés az Isten országába, abban élni, naponta Jézus útjára térni; ez az állapot az üdvösség kezdete már a földön. Ó, Istenem, bárcsak igaz lenne ez sokak életében! Miért nem egyező ez az evangélikus látásunkkal?
De lássuk az eredeti mondatot: „Mindennek a célja az egyházban a megtérés, megújulás és Krisztus követése…” Gondoljunk Bonhoeffernek a Követés című könyvében leírtakra, a keresztény életprogramra. Úgy gondolom, nem lehet fontosabb célunk, mint a Mester követése, de ez csak újjászületésünk után válik lehetségessé, naponkénti megtéréssel. Van honi evangélikus egyházunknak ennél fontosabb célja? Csak remélni lehet, hogy nincs.
Bírálóm szerint ítéletes az a megállapításom, mely szerint a liberalizmus, kultúrprotestantizmus, liturgiai buzgóság mind annak a jele egyházunkban, hogy az élő Krisztus nincs jelen a szívünkben. Egy szó maradt ki az idézetből, amely értelmet ad a mondandónak. Ez a kifejezés a túlzott. Igen, ha túlzásba visszük a másodlagos dolgokat az elsődleges helyett. Hiányra utaló magatartás ez. Gondoljunk Mária és Márta történetére. Nem a konyhában való forgolódással van a gond (az igazság keresése, kulturális élet, liturgiai reform), hanem azzal, ha Jézus élő, aktuális szava és a megtérés hiányzik életünkből. Ilyenkor jön a kompenzálás. Jézus Isten elől elbújó rablóknak nevezi a jeruzsálemi templomban buzgólkodókat.
Püspök úr teológiailag kétségesnek gondolja ezt a mondatot is: „A titkos recept ismeretéhez, megértéséhez és megvalósításához szükség van beavatásra: az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten lényébe, valóságába való bemerülésre.”
A keresztség szó a bibliai szövegben alámerülést, bemerülést jelent (Mt 28,18b): „…megkeresztelve [bemerítve] őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében…” Görögül: Baptidzontes autus eis tu onoma. Ez annyit jelent: valaki számára bemeríteni; bemeríteni, s ezáltal hozzá tartozóvá tenni.
Ha nem csak mágikus módon használjuk a szentháromsági formulát, a keresztség jelenti számunkra az isteni személyekkel való találkozást, egységet. Számtalan utalást találhatunk a Szentírásban arra, hogy Istennel egységre lehet jutni: mi Krisztusban, ő bennünk, a Szentlélek a szívünkbe költözhet. Átélhetem a valóságban azt, hogy Isten teremtménye vagyok, Krisztus megváltott, és a Szentlélek mindezt valósággá teheti számomra.
Püspök úr arra utal, hogy nem örültem az utóbbi missziói napnak. Ezt a cikkemből nem lehet kiolvasni. Én mint missziói lelkész koordinálom a kerületi missziói nap szervezésének elindítását. Mindenkinek megvan évek óta ebben a feladata. Az országos missziói bizottság vezetésemmel végzi a plakátok elkészítését, postázását, a találkozó hirdetését is.
Nem nagy hiba, ha egy missziói lelkész felhívja a figyelmet arra is, hogy a létszám mellett fontos az evangéliumi tartalom is. Értékes minden ilyen program, de a prioritásra figyelni kell.
Különös, hogy a cikkem megjelenése utáni vasárnapon templomainkban a következő prédikációs ige hangzott el: „…nem kívánom én a bűnös ember halálát (…), hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen.” (Ez 18,23) Élet és halál kérdéséről van itt szó. Világosan ír erről Véghelyi Antal is az EvÉlet A vasárnap igéje című rovatában: „Megtérünk vagy meghalunk – Ezékiel által Isten ma elénk is két lehetőséget állít. De nem a halálunkat akarja!”
Megtérsz vagy meghalsz című írásomban nem támadtam személyeket, hanem jelenségekre, szellemiségre hívtam fel a figyelmet, és az újszövetségi gyülekezet karakterjegyeit ismertettem.
Szeretettel kérem bírálóimtól, ne fogásokat keressenek rajtam és a cikkben, hanem kutassuk együtt Isten akaratát, és kérjük vezetését egyházunkra vonatkozóan ezekben a zavaros időkben!
Felajánlottam, hogy a vezércikkben vázolt tíz pontom tartalmát a következő hetekben tételesen kifejtem lapunkban, hogy érdemben hozzájáruljak a Gáncs püspök úr által szorgalmazott disputához.
Testvérek, ne engedjük, hogy a diabolosz másodlagos kérdésekre ugrasszon rá minket! Beszéljünk a lényegről, a tartalomról. „…ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3,3)
Evangélikus Élet, 2008. 24. szám