fotók
(a keretes képekre kattintva további képek és infók találhatók)
Bakay Péter kiállítás-megnyitója a szarvasi Szélrózsa találkozón
(2010. július)
Embertől-emberig
Elgondoltam az emberi fejet arc nélkül: Mondjuk, rögbilabda-formájú bőrrel fedett kinövés egy táplálkozásra alkalmas nyílással… Arc nélkül véglények lennénk.
Nyilván nem akarok abba az egyszerű logikai hibába esni és a jelenlévőket magammal rántani a butaság szakadékába, hogy a nemlétező hiánya nem lehet hiány, azaz, ha arc nélkül élnénk eredetileg is, senkinek nem jutna eszébe hiánya – hacsak valaki (a mi gondolatunkat visszájára fordítva) nem lendülne fantáziája szárnyain oly magasságokba, hogy arcról kezdene képzelődni. De Isten különleges ajándékaként van arcunk! Az arcra annyira szükségünk van a lényeg kifejezésére és megragadására, hogy az amúgy arcnélküli Istent (mert őt végtelenségében korlátozná az arc) akkor és úgy érezzük közelinek, megfoghatónak, személyesnek, ha „velünk jön az arca”, ha „felénk fordítja orcáját”!
Az arc az ember személyiségének, lelkének lenyomata, a szem dominanciájával a lélek tükre – fényképe, hogy stílusos legyek. Az arcon van a legtöbb izom, a legfinomabb mozgásra képes: sokszor szavakkal sem visszaadható érzelmek, hangulatok, lelkiállapotok közvetítője. Ha nincs ál-arc – a fölfestett sminktől a fölrakott maszkig, ha nincs ál-arc a „fülig Jimmy” kötelező mosolytól a fapofáig/pókerarcig, akkor minden ráíródik és róla minden leolvasható (félelem, fájdalom, szégyen, harag, teherhordozás, nagyarcúság – és szerénység, szelídség, béke, öröm; nem is beszélve a korról, a kórról, kínról, alul- vagy túltápláltságról, szenvedélybetegségről). Az évek során mindez és minden mélyen belevésődik az arcba. Így válik az nyitott, árukodó személyes történelemkönyvvé.
Embertől emberig, szólít meg a beszédes cím Tóth Árpád nyomán, szabadon. Embertől emberig – szabadon. Embertől emberig krisztusi szabadsággal, krisztusi többlettel – Krisztussal szabadon. Krisztussal, akinek volt arca, mégsem ismerjük. Amit róla fontosnak tartottak, leírták: szavait, tetteit, mozdulatait – az arcát nem. Mert ő egyetemességében egyedi – őt a kenyér megtöréséről, a kínhaláláról lehet fölismerni. Ezért van ott minden megtörtben, és ismerhető fel minden megtört arcban: éhezőben-szomjazóban, börtönösben, betegben, hontalanban és hajléktalanban, a nincstelenben, egyszóval a rászorulóban – minden ráncban és könnyben. Így válik széppé az emberi kategóriával csúnyának, visszataszítónk ítélt. Az átlényegülés okán. De e csoda megtörténtéhez nekünk is át kell lényegülnünk. Lényegileg máshol és máshogy keresni az értékeket, a maradandót, máshol és máshogy megtalálni a szépet.
Ez a máshol és máshogy indította el a kamaszkor és ifjúkor határán jó harminc évvel ezelőtt Szeverényi Jánost a teremtett világ legizgalmasabb jelensége, az ember felé. Érződik a legnagyobb titok szenvedélyes keresése ezeken a fényképeken. És állt a két út előtte: menni tovább az állóképekkel szegélyezett művészfotográfusén, vagy a pillanat megörökítése helyett, az Örökkévalót állandó mozgásban léttel szolgálni. (Nem mintha nem lehetne bármivel Isten országa ügyét előmozdítani, hisz szóra bírhatók ezek a fotók is, nem is igényelnek hosszas faggatást, üzennek szépen szinte maguktól is – én épp azt osztom meg, amire engem inspiráltak.)
Szeverényi János nem véletlenül találta meg az arcot (a kiállításon még az élet/városképek, is háttérbe szorulnak). A tarkón, a fej hátsó fertályán nincs mit fotózni. Lehet ráírni: „Taváris, konyec”, és ez beszélhet egy korról, politikáról, de az emberről, a politikát formáló, kort kitöltő egyénről, aki a lényeg, az indulaton és a poénos ötleten kívül semmit nem tudunk meg.
Látszólag letérve a főcsapásról, valójában mindkét lábbal szépen haladva azon előre, egy pillanatig fölmerül a képeket nézőben a kérdés: vajon mi lett a modellekkel az elmúlt 30 év alatt? (Emlékezetem szerint az évszázad fotójának választották a National Geographic egy a 80-as években készült címlapfotóját. Egy csodálatosan szép, üde, zöldszemű afgán fiatal nőt ábrázol – 20. századi Mona Lisa a tökéletes sejtelmességével. Hosszú, kalandos keresés után találta meg az eredeti fotós mintegy harminc év után, és közli a mostani „állapotot”: agyonkopott, agyonhasznált, idő előtt megöregedett, szürke asszony lett belőle – el tudjuk képzelni az afgán parasztasszony-sorsot…) És vajon mi lett ezekkel a modellekkel? – hisz már tudjuk: nem a művészet, hanem az ember a fontos, aki életének egyik szelete csupán az alkotó vagy befogadó művészet. Drámai lenne megkeresni őket, hasonló beállítással lefotózni (ha még élnek), és egymás mellett kiállítani a fényképpárokat. Nemcsak az idő múlását, de az egyéni történelmet is leolvashatnánk belőlük!
És mi lett a fotóssal? – mert ez legalább annyira fontos kérdés.
Érezzük, ezek a fényképek többek az önkifejezésnél, a világ láttatásán (így látok). Szeverényi János harminc éve, embertől emberig rohan – szabadon, a krisztusi szabadsággal, és azzal a küldetéstudattal: így lássatok! Magával sodor a felismerés: érdemes így látni; nekem is indulni kell embertől emberig – Krisztussal.
Embertől emberig – Szeverényi János fotókiállításának megnyitója
Szélrózsa, 2010/06/28 00:20
Dátum: 2010. 07. 15
Kezdés időpontja: 15:45
Helyszín: Múzeum nagyterem
Tessedik Múzeum nagyterem, 15:50
A kiállítást megnyitja: Bakay Péter