Istennek mindenkivel terve van

A mi segítségünk az Úrtól van, aki teremtette a mennyet és a földet. Az Ő szent nevének, lényének legyen dicsőség és hálaadás most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen.

Imádkozzuk együtt Luther imádságát a Lélek által!

„Látod, Uram, üres edény vagyok. Arra vágyom, hogy valaki színültig töltsön. Uram, tölts fel hát!
Gyenge vagyok a hitben, erősíts engem; hideg vagyok a szeretetben, melegíts meg engem! Melegíts meg és megmelegszem, hadd áradjon túl szeretetem mindenkire, aki közelemben van. Nincs biztos, erős hitem, időnként kételkedem is, nem is tudok Benned mindig maradéktalanul hinni. Ó, Uram, segíts rajtam, gyarapítsd hitemet, bizalmamat!
Amim csak van, mindenem Benned van, Uram. Én szegény vagyok, Te gazdag vagy, és azért jöttél, hogy a szegényeken megkönyörülj. Én bűnös vagyok, Te igaz vagy. Itt nálam csak bűnök betegsége található, de Nálad van az igazság teljessége. Ezért Nálad maradok. Néked semmit adnom nem kell, Tőled mindent bátran elfogadhatok. Ámen.”

Énekkel folytassuk:

Ó, jöjj szívembe, áldott Jézus! Így száll imám most feléd. A lelkem oly csüggedt és fáradt, Jöjj szívembe, jöjj ma még!
Szívembe jöjj! Szívembe jöjj! Jöjj szívembe most, Úr Jézus! Ó jöjj ma még, lakója légy, Jöjj szívembe most, Úr Jézus!

Ó, jöjj szívembe, áldott Jézus! Segíts, a bűn terhe nyom, Hogy bátran álljak majd elődbe Amaz utolsó napon!
Szívembe jöjj! Szívembe jöjj! Jöjj szívembe most, Úr Jézus! Ó jöjj ma még, lakója légy, Jöjj szívembe most, Úr Jézus!

Az egyházzal

„Ezt mondja az ÚR: Hol van anyátok válólevele, amellyel elküldtem őt? Van-e hitelezőm, akinek titeket eladtalak? Csak bűneitek miatt adtalak el, vétkeitek miatt küldtem el anyátokat! Miért nem volt ott senki, amikor hozzátok mentem? Miért nem válaszolt senki, amikor szólítottalak? Olyan rövid már a kezem, hogy nem tud megváltani? Nincs már annyi erőm, hogy megmentselek? Íme, dorgáló szavammal kiszárítom a tengert, pusztává teszem a folyókat! Bűzlenek a halak, mert nem lesz víz, és elpusztulnak a szomjúságtól. Feketébe öltöztetem az eget, és zsákruhát húzok rá.
Az én Uram, az ÚR, megtanított engem mint tanítványát beszélni, hogy tudjam szólni igéjét az elfáradtaknak. Minden reggel fölébreszt engem, hogy hallgassam tanítványként. Az én Uram, az ÚR, megnyitotta fülemet. Én pedig nem voltam engedetlen, nem hátráltam meg. Hagytam, hogy verjék a hátamat, és tépjék a szakállamat. Arcomat nem takartam el a gyalázkodás és köpködés elől. De az én Uram, az ÚR, megsegít engem, ezért nem maradok gyalázatban. Olyanná tettem arcomat, mint a kovakő, mert tudom, hogy nem vallok szégyent. Közel van, aki igazságot ad nekem, ki mer perbe szállni velem?! Álljunk elő együtt! Ki az én vádlóm? Lépjen ide! Íme, az én Uram, az ÚR, megsegít engem, ki mer bűnösnek mondani?(Ézs 50,1–9a)

Talán jobb alkalommal el sem kezdődhetett volna ez az evangelizációs sorozat, mint Virágvasárnapon. Ugyanis az evangelizációnak, a koncentrált igehirdetésnek – amikor nagyon is igyekszünk nem mellébeszélni, nem elmélkedni és meditálni, hanem elfogadni, befogadni az evangéliumot, örömhírt –, az a lényege, hogy az Isten jön, és nem az, hogy én mit teszek, gondolok. Nem az a fontos, hogy ma reggel hogyan ébredtem, mit hagytam otthon, vagy mit hoztam el sejtjeimben, gondolataimban, mi terhel, vagy aggaszt, mi az, ami körülvesz minket: szép virágok, bevonulás, liturgia, harang, orgona, épület, feszültségek stb.

Isten azt mondja, hogy egy pillanatra hagyd el ezeket. Vedd el, kérlek a tekintetedet ezekről, mert az élő Istennek – aki mindannyiunkat megálmodott és megteremtett –, van elgondolása, szándéka, és terve az életünkkel. Azért nem értjük meg gyakran az egyéni, családi, egyházi, vagy társadalmi világban Isten útját, mert mi előadjuk a saját szándékainkat, akaratunkat, fohászainkat. Sokszor az Istent is úgy kezeli az egyház, mintha valami automata lenne. Bedobjuk az imákat, megnyomjuk a megfelelő gombot, hogy most adjon bűnbocsánatot, most adjon egy párt nekem, most segítsen meg, most vegye vissza egy kicsit a fájdalmat a csípőmben… Arról, hogy az élő Istennek mi a szándéka, akarata, hogy Ő él, hogy Ő van, hogy Ő tud rólad, és sokkal jobban ismer téged saját magadnál, neki jó elgondolása van az életeddel kapcsolatosan, sokszor megfeledkezünk. Pedig ez az, ami számunkra igazán izgalmas kérdés kell, hogy legyen.

Virágvasárnap van, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe. Mit talált ott, testvérek? Mit talált az egyházban? Ha ma lenne egy ilyen fizikális bevonulása Jézusnak, mondjuk a Magyarországi Evangélikus Egyházba, mit találna itt közöttünk?
Elém került ez a két személy: Jézus és Saul, vagyis Pál apostol, megtérése előtt. Mindketten az egyházban vannak, mindketten elkötelezetten végzik munkájukat, szolgálatukat, igét hirdetnek, cselekednek, s mindkét személy úgy tudja, úgy akarja, hogy ezt az emberekért, a környezetükért teszik. Mégis, Saul egyházi, vallásos nyüzsgésében Isten ellenségeként végzi a munkáját és halvány fogalma nincs erről. Fanatikus, elkötelezett, fundamentalista? Mai szavak ezek. A lényeg az, hogy jó szándékú, jót akar, de mi a gond? Az egyik gond az, hogy gyűlöl. Nincs békesség a szívében. Nincs feloldás, nincs katarzis. Saul azért ébred föl reggel, hogy menjen, és letartóztassa a keresztyéneket, hogy rendezkedjen, intézkedjen. Ahogyan talán vannak testvérek, akik úgy érzik: ó, ha a kezemben lenne Magyarországon ma a hatalom, mi mindent tennék, mi mindent elrendeznék, megoldhatnék!
Jézus csendesen szól a zaklatott, feszült, az Őt befogadni nem akaró falu mellett küszködő ideges tanítványokhoz, és ezt mondja: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem, hogy megmentse.” (Lk 9,55–56)

Ott van Saul alakjával ellentétben a názáreti Jézus, aki járt templomba, elvégzett bizonyos szertartásokat, ment zsinagógába, így mondhatnánk, bibliaórára is, és valahogy körülötte élet volt. Élet! Az elbizonytalanodó, küszködő Keresztelő Jánosnak, a prófétának, akit az állam és az egyház üldöz, a hatóság börtönbe vet, Jézus üzen. János egzisztenciálisan elbizonytalanodott: messiás-e Jézus, és ha igen, miért nincs mellettem? Miért nincs velem? Miért nem csördít oda ezeknek? Ezeknek! És Jézus mit üzen? Emlékszünk rá ugye? Nem egyházpolitikai dolgokat. Nem az új agendát küldi be neki, nem az új egyházi törvényeket közli vele. Azok is fontosak, ha a helyükön vannak. Nem arról beszél, hogy milyen pályázatokat lehet majd használni, alkalmazni a templom tatarozásánál. Egy valamit mond, és az üzenetének a lényege ez: élet! Ahol Jézus van, ott élet van. „Vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” (Mt 11,5–6)

Testvér, ez az egyetlen nagy kérdés az egyház életében, és a mi egyéni, családi, közösségi életünkben is: megnyílnak-e a vakok szemei, kijön-e a sírboltból a megkötözött, a magát feltámasztani nem tudó ember, tisztulnak-e a leprások, vagyis az egyház végzi-e a dolgát? Az egyház te vagy és én vagyok. Nincsen elméletben, valahol távol egy egyház. Szoktuk mondani: országos egyház. Az Országos Egyház az Üllői út 24. alatt nem ér semmit önmagában, az nem országos egyház, az egy iroda, ahol lehet adminisztrálni a pénzmozgásokat, és az APEH-nek kiszámolni az adót stb. Az egyház, testvér, te vagy, és benned, a te szívedben vagy van élet vagy nincs. A te életed által mások lábra állhatnak, megnyílhatnak, föltámadhatnak, vagy nincs értelme az egésznek.
Az ézsaiási igében az igazi tanítványról, az Úr szolgájáról van szó. Ézsaiás leírja a Lélek által, hogy mi az igazi egyház, ki az igazi tanítvány. Ki az, aki hozzá tartozik. Ilyeneket ír pl., hogy hallgatja az Isten szavát. Nem egyszerűen a zuglói templomban 11-kor, hanem hajnalban fölkelt engem az Úr, és hallgatom azt, amit mond nekem. Nem azt, amit én előadok neki sóhajtozva, félelmek között. Hallgatom az Urat! A másik, hogy hirdetem az igéjét, és engedelmeskedem neki, követem Őt.

Szeretem a jó operaáriákat. Pavarotti, a világ legnagyobb énekese jön a közeljövőben Budapestre. Mondhatom-e magamat Pavarotti tanítványának attól, hogy hallgatom őt időnként? Sőt, esetleg az otthonomban, talán a fürdőszobában be is kapcsolódom az éneklésbe, áriázom egy kicsit. Szeretem az operát, szeretem a zenét, de mi lenne, ha megkérdeznék Pavarottit, hogy kedves mester, ismeri-e ezt az embert, az ön tanítványa-e? Jézus erről beszél. Kár azt mondani, hogy Uram, Uram! (Mt 7,21) Kár működtetni a gyülekezetet, bibliaórákat, csoportokat ilyen alapon. Hova megyünk? Ahol az Isten félfogadást tart? Nem! Ő a szívemben akar félfogadást tartani, ott akar lakozást venni.

Erről szól a virágvasárnapi üzenet, hogy a drága Jézus, a szelíd áldozati Bárány jön csendesen a városba, és a templomban azt látja, hogy tulajdonképpen minden működik. Ma is elmondhatjuk, hogy minden működik: evangélikus egyházunkban keresztelnek, konfirmálnak, esketnek, sok minden van. Sok mindent várunk, és szeretnénk többre jutni. De izgat-e minket igazán – és izgasson, mert ez nagyszerű dolog –, hogy az élő Isten mit akar és tud adni az övéinek?
Istennek terve van a te életeddel! Egy biztosat tudok mondani: azt akarja, hogy megbocsáttassanak a te bűneid és az én bűneim. Megbocsáttassanak, eltöröltessenek. A bűnismeret nem lehetséges Szentlélek nélkül, a Lélek világossága nélkül. Amíg nem jön el a mennyei tűz, a mennyei láng, addig senki semmit nem ért az egész ügyből. A tanítványok sem értettek. A szent, drága Mária sem értett semmit. Senki semmit nem értett a nagyhétből, a nagycsütörtökből, a lábmosásból, a nagypéntekből és a többiből, amíg a szívekben nem gyulladt meg a mennyei láng, amely színt ad, meleget ad. Akkor rádöbben az ember, hogy az én szívem, az én gondolkodásom, egzisztenciám, amit oly nagyra tartottam, sokszor csupa mellébeszélés, pótcselekvés, kompenzáció. Mentegetem és krisztianizálom a bűneimet. Isten bűnbocsánatot szándékozik adni az embernek, az egyháznak. De ez nem átélhető valóság addig, amíg az ember és az egyház a bűnt nem tartja bűnnek. Persze ez csak az Ő jelenlétében lehetséges. Hát ezért jön!

Bemegy Jeruzsálembe, a templomba, és azt mondja, hogy a gyülekezet egy rablóbanda. Papokkal, kántorokkal, templomszolgákkal és másokkal van tele a jeruzsálemi templom, Jézus pedig kicsattan szeretetteljes fájdalmában: itt minden funkcionál, csak megtérés nincsen! Csak bűnbocsánatot nem élünk át, vagy ha átéljük, egy hét múlva, egy hónap múlva újra elkövetjük ugyanazt.
Tíz, húsz, harminc, ötven évig hurcolom magammal a haragot, gyűlöletet, paráznaságot, anyagiasságot, és csodálkozom, hogy mérges ember vagyok. Méreg van a szervezetemben. Nem tudok nyugodtan aludni, békétlen vagyok, a párkapcsolatot nem élem tisztán stb.
Jézus segíteni akar, Ő az áldott orvos. Megtisztította a templomot. Megtisztította! Csodálkoznak az írástudók is, az exegéták is azon, hogyan történhetett ez, hogy Jézus ekkora botrányt csinált, hiszen a templomőrség egy perc alatt lekapcsolhatta volna. Mennyei erő volt benne. Az Isten Fia egy pillanatra felvillantotta, hogy az Isten szerelmetes aggódással van afelől a lehetőség felől, ahol az emberek találkozhatnak az Istennel. Ha a templomban, a vallásosságban, a keresztyénségben nem az élő Istennel találkozom, flúgos futam az egész, zsákutca, értelmetlen. Akkor olyanok vagyunk, mint a zsákmányon osztozkodó rablóbanda, amely bebújik egy barlangba a hatóság elől. Jézus ezt a képet használja a vallási vezetőkre és a templomban nyüzsgő emberekre. Megtérés nélkül olyanok, mint egy rablóbanda.
Elbújnak az Isten elől és osztozkodnak a maguk dolgain, időnként pedig még azt is elvárják az Istentől, hogy áldja meg az ő döntéseiket. Ez nem megy, mondja Jézus. Nem megy! Sajnos a jeruzsálemi gyülekezetben sem tért meg akkor mindenki. Később voltak, akik megtértek, de voltak olyanok is, akik megkeményedtek, és azt mondták: ezt nem hallgatjuk, hagyjon minket békén, jó lenne, ha nem sokat változtatnánk az egyházi élet menetén, rendjén, törvényeken, szokásokon, egyéb dolgokon. Inkább alkotunk magunknak rendet, csak ne kelljen megtérni.

Isten pedig szeret minket, és Ő azt akarja, hogy minden ember megszabaduljon a bűnétől. Az az Ő akarata velünk, az egyházzal, hogy ne „csupán” elfogadjuk a bűnbocsánatot, hanem átéljük a bűnből való szabadulást is. Hogy szabadok legyünk a szenvedélybetegségtől, a káros gondolatoktól, a káros élettől.
Az elmúlt héten egy vidéki városban jártam, és egy kedves pár arra kért, hogy menjek be hozzájuk még este. Közel három órán keresztül beszélgettünk. Egy nagyon nehéz, súlyos állapotú párkapcsolatról van szó. Bizonygatta egyik a másiknak, hogy hányszor kértem már tőled bocsánatot, és te nem mondtál semmit. Tehát volt bocsánatkérés, de nem történt semmi. Ez nagyon tetszik az ördögnek. Legyen nyüzsgés, legyen liturgia, csak ne szabaduljak meg attól, ami megköt és gátol, csak ne tudjam betölteni az Istentől kapott szolgálatomat. A foglyok nem tudnak hitelesen beszélni a szabadságról. Testvérek, bűnök által megkötözött lelkészek, presbiterek, gyülekezeti tagok nem tudnak hitelesen beszélni az Istentől kapott szabadságról. Nem mondhatják: gyűlölködtem, de az Isten megszabadított és most már tudom áldani az ellenségeimet, mert ha nem tudnám áldani az én ellenségeimet, akkor a Sátán mozgatna engem. A Sátán azt akarja, hogy elpusztuljanak, elvesszenek az emberek. Átokkal nem fognak megmenekülni az emberek. Az ellenségeink sem! Csak az áldással. „Mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el!” (1Pt 3,9) – olvassuk az igében.
Tehát Istennek az a szándéka, hogy Magyarországon az Evangélikus Egyház, ez a gyülekezet is, és mindannyiunk élete szabad legyen bűntől, haláltól, ördög hatalmától, mert ez a három dolog mind erősebb nálunk. Testvérek, mind erősebb! Ezért hadd mondjam ki, szinte botrányosan hangzik, de ki akarom mondani: nem elég a bűnbocsánat. Nem elég, mert szabadulásra is szükségünk van!

Azt hirdetjük, hogy, a kereszt egyháza vagyunk, a kereszt teológiáját valljuk, törékeny cserépedények vagyunk. Luther alapján mondjuk, hogy a keresztyén ember egyszerre bűnös és egyszerre szent. Ez nem azt jelenti, hogy a lónak négy lába van, mégis megbotlik, fogadjuk el esendőségünket. Nem, nem igaz! Isten azt akarja, hogy rendkívüli erőt kapjunk a szabadulásra. „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van” (2Kor 4,7) – írja Pál –, de azért, hogy azt a rendkívüli erőt, amit az Isten ad az egyháznak, az egyházban, azt ne magunknak tulajdonítsuk. Mert rendkívüli erőre van szükség a betegségektől, a szenvedélyektől, a bűnöktől való szabadulásra. Álljunk lábra! Isten igéje azt mondja: állj lábra! Amikor Péter és János bemennek a jeruzsálemi templomba, már a nagy események után, és látják a gyerekkora óta béna embert, azt adják neki, amire neki szüksége van: „Jézus nevében, kelj fel és járj!” (ApCsel 3,1–8) Én nagyon vágyom erre az erőre, és biztosan a testvérek is, akik hallják ezt az igét. Van-e ilyen erőm? Van-e mennyei erő az életemben?

Küszködünk ma Magyarországon és megfáradt Európánkban is azzal, hogy sok a bűn, a baj, az istentelenség, a libertinizmus, az Isten- és emberellenes indulatok és hangok a világban, a médiában. Ezen, mi keresztyének olyan jól dohogunk, panaszkodunk, szörnyülködünk. Csak egy valamit felejtünk el, hogy mi van a mi szívünkben. Mi van az én szívemben? Ott kell először nagyböjti, nagyheti nagytakarítást végezni, hogy alkalmas legyek az áldás közvetítésére környezetem felé. Mert a világ mindig világ marad, testvérek. Ebben a világban, mivel bűn alatt van, nem lehet Isten országát megvalósítani. Nem lehet! Ez a világ mindig meg fogja szavazni az Isten- és emberellenes törvényeket. Ilyen a világ! Pusztít, rombol, a halál programját viszi végbe. Halálbrigádok dolgoznak, testvérek, Magyarországon. Gyártják a megfelelő keretet mindehhez, hogy hogyan lehet szabadon megölni a magzatot (200 magzatot ölünk meg egy nap!), hogyan lehet az öregektől megszabadulni stb.
Két héttel ezelőtt az Evangélikus Életben jelent meg az eutanáziával kapcsolatban a következő gondolat. Egyik egyházi vezetőnk idéz egy sötéten látó orvost, aki fertőzi népünket ezekkel a gondolatokkal és a Bibliából idéz! Azt mondja az eutanáziával kapcsolatosan, hogy jó lenne, ha az idős, beteg családtagok azt az igét komolyan vennék, hogy „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Vagyis tűnjön el, menjen el! Végeztesse ki magát, adja életét a családjáért! Adja már végre át a házát, az örökséget, a bankszámlát! Terhes az öreg. Ez ma Magyarország. Az az igazi tragédia, hogy ez a gondolat egyházunkban jelenik meg. Hol van itt a takarítás? A világot nem tudjuk kitakarítani, testvérek, a világ világ marad, acsarkodik Istennel szemben. Nem ezen kell csodálkozni.

Isten Jézus által az egyházban szeretne adni bűnbocsánatot, szabadulást és örök, teljes életet. Nem húsz, nem ötven, nem hetven évet csupán. Az az Isten akarata, „hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság megismerésére” (1Tim 2,4). Az üdvösség szó nem egy távoli, lila gőzös, „ki tudja mi lesz a halálom utáni” dolog. Nem! A szótéria, az üdvösség annyit jelent, hogy szabadítás. Mikor gondolunk mi erre így? Mikor hirdetjük ezt erővel, hatalommal, Szentlélek által, hogy Isten azt akarja, hogy megszabadulj a bűntől, a bűn kényszerétől, a haláltól való rettegéstől. A Szentírás szerint megszabadítja azokat, „akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak” (Zsid 2,15).
Azt mondta a napokban egy költő a televízióban, hogy a költészet egyik fő témája a halál. Hát persze! Érzékeny, szenzibilis lelkek a költők, s érzékelik, hogy ez bizony bökkenő. Jézus pedig azért jött, hogy megszabadítsa a haláltól való félelemben megkötözötteket. Építhetünk mi templomokat, intézményeket, lehet tízezer diákunk, egy kérdés van: van-e szabadulás, van-e gyógyulás az egyházban? Aztán az egyházat olyan módon menedzseli, vagy trenírozza az Isten, hogy képes legyen a világban szolgálni. De ha az egyház feloldódik, beszedi, benyalja a világban lévő gondolatokat, libertinista eszméket, akkor azt mondja az Úr, hogy „semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek” (Mt 5,13), nincs rá szükség.

Nem igaz, hogy Magyarországon a fiatalok csak buliznak. Nem igaz, nem igaz! A fiatal, időnként lázadó lélek keresi az igazságot, keresi a hitelességet és szereti az igaz, tiszta gondolatokat. Vágyódik rá, és ráömlik a médiaszenny, a médiaterror által elkészített undormány. Jézus tisztaságot, szentséget, igazságot, szabadulást ígér, és akik ezt átélik, azoknak lesz tiszta, boldog, el nem múló szerelmük.
Ha a világ acsarkodik is az Isten ellen, és úgy tűnik, mintha más erők dominánsabbak lennének, a keresztyén ember ezt mondja: sajnáljuk, hogy szörnyű dolgokat művelnek a világban, de miénk a menny örökre. Nem az exit után, hanem ma és most enyém a menny. Többletünk van! Ettől ne legyünk beképzeltek, de a keresztyéneknek, ha igazi keresztyének, tanítványok, többletük van. Nem esnek véglegesen kétségbe, mert Isten lakozik az ő szívükben. Az volt az Isten szándéka, hogy bennünk lakozzon.

Tegnap részt vettem egy kerekasztal-beszélgetésen. Különböző budapesti gyülekezetek szólaltak meg, mutatkoztak be egymásnak. A történelmi egyházas testvérek nagyon flottul, szépen előadták, hogy hány évszázaddal ezelőtt épült a templomuk, mikor volt szentelés, tatarozás, melyik püspök melyik cserepet igazította meg. Mindent elmondtak fél órán keresztül. Ezután megszólalt az egyik roma gyülekezet igehirdetője. A második mondata ez volt: mi hirdetjük a szenvedélybetegségekből való szabadulást és hisszük, hogy megtelhetnek a templomok fiatalokkal, csak meg kell hozzájuk találni az utat. Hisszük és tapasztaljuk, hogy az Úr él, gyógyít, szabadít és lábra állít.
Miről van itt szó? „Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt 12,34b) Azt fogom mondani, ami betölt. Nem csupán a templomban. Ott szabályok vannak, azt kell olvasnom, azt kell énekelnem, ami előttem van; de a konyhában, úton-útfélen, társaságban, országban, társadalomban való útjaim alkalmával azt fogom tenni, cselekedni, ami engem betölt. Isten pedig azt akarja, hogy az Ő jelenléte töltsön be.

Teológiai hallgató koromban meghívott egy Békés megyei gyülekezet, hogy helyettesítsem a szabadságon lévő lelkészházaspárt. Nehéz, viharsarki településről van szó. Alig vegetált a gyülekezet, néhány nyugdíjas néni, bácsi járt templomba, akik kedvesek ugyan, de Istennek nyilván nagyobb terve, akarata, látása volt ezzel a közösséggel kapcsolatosan is. A lelkészházaspár is jó szándékú, elkötelezetten végezték a szolgálatot, de mégsem mentek a dolgok. Egyszer csak egy tizenöt éves kislány megtért. Van ilyen, hogy valaki megtér. Van olyan is, hogy egy lelkész megtér és olyan is, hogy egy presbiter megtér. Honnan tudjuk? Hogy megszabadul, tisztává válik a tekintete, hogyha megszólal, az élő Úrról fog beszélni. Ez a kislány megtért, megszabadult, és pár héten belül megalakította ebben a faluban az ifjúsági kört. Hogyan? Elkérte a lelkésztől a megkereszteltek címét, és olyan tüzesen, olyan lelkesen látogatta, hívogatta a testvéreket, hogy hallgattak rá.
Békéscsabán nőttem föl, ott akkor Győri János Sámuel volt a lelkész. Hívogattak alkalmakra, mégsem mentem. De amikor átéltem a bűnbocsánatot Isten kegyelméből, a szabadulást, akkor is mentem, ha nem volt könnyű, ha fáradt, vagy beteg voltam. Mi, fiatalok vittük a gyülekezeti tagokat, hívtuk a munkatársakat, a barátainkat, az iskolatársainkat, mert tűz volt a szívünkben. Emlékszem jól, sétáltam Békéscsaba főutcáján, és a múzeumi fényképész kollégámnak ott az utcán énekeltem. Azt hittem, ha eléneklem neki az evangéliumi éneket, ott rögtön meg fog térni. Úgy nézett rám, mintha gondozott lennék. Lehet, hogy kicsit gyerekes volt ez így, de az jött ki belőlem, ami bennem volt: az Isten igéje, az Isten szeretete, hogy Ő él, Ő van, hogy ez megtapasztalható.
Jézus ezért vonul be Jeruzsálembe, és ezért vonul be ezen az istentiszteleten is, ezen az evangelizáción ebbe a templomba is. Szeretne még tovább jönni a mi életünkbe, a mi szívünkbe. Adja meg ezt mindnyájunknak kegyelméből!

Imádkozzunk!
Drága Urunk, köszönjük, hogy Te kijelented magadat, megszólalsz ebben a világban, ebben az országban is. Köszönjük, hogy neked jó szándékod, elgondolásod van a mi életünkkel. Te mindent tudsz, mindent ismersz. És Te azt akarod, hogy lábra álljunk, hogy a fülünk megnyíljon az élő ige hallására, hogy a szemünk meglássa a valóságot, hogy leprás dolgok eltűnjenek a mi életünkből, és halott ügyek, halott emberek föltámadjanak itt a földi életben a Te szavad hatására. Ahogyan bekiáltottál Lázárnak a sírba, úgy kiálts be a mi életünkbe. Köszönjük, hogy nevünkön szólítasz minket és szabadságra, gyógyulásra, új életre hívsz. Urunk, segíts, hogy igent tudjunk mondani. Ámen.

Zuglói evangélizáció, 2008.